Az apja, Clarence mesterpilóta volt a háborúban, és Miss Abigail meg a fivére, Jeremy úgyszólván a pilótafülkében nevelkedtek. Miss Abigail emellett még mindenféle egyéb különlegességeket művelt, például gitározott, és dalokat írt. Többtucatnyi dalt tudott, mindenféle nyelven. A tetejébe még ő vezette az iskolai színkört is.

  Tanulmányi kirándulásokra vitte az osztályait a Spencers Point-i homokdűnék közé, megnézték a légibemutatókat, bejárták az öblök melletti mocsarakat és lápokat, sőt az öblöket is, hogy fölfedezzék maguknak azt az állat- és növényvilágot, amelyet a gyakorlatlan szem észre sem vesz.

  Nyílt titok volt, hogy a norfolki iskolaszék igazgatóhelyettesnek szemelte ki arra az esetre, ha majd megüresedik a poszt.

  Volt még valami, ami egyedülállóvá tette Miss Abigailt. Minden évben az ő egy-két tanítványa nyert el szinte minden iskolai kitüntetést. A tanítási év első napjai alatt feltűnés nélkül, de alaposan szemügyre vette a tanítványait, amíg meg nem találta azokat, akiket keresett, és velük aztán keményen megdolgozott a dicsőségért, de csak, ha ők is akarták.

  Amikor elkezdődött a tanítás, Gideón az ágyat nyomta egy súlyos asztmarohammal. Néhány nappal később ment csak iskolába. Besomfordált, és mivel a neve Z-vel kezdődött, leült a kétes dicsőséget jelentő utolsó sorba.

  – Azt hiszem, új fiút látok – mondta Miss Abigail. – Légy szíves, állj föl, és mutatkozz be az osztálynak.

  Gideón fölállt.

  – Gideón Zadok vagyok.

  – Szóval te vagy a hiányzó bűnös! Az én osztályomban meg szoktuk fordítani a sorrendet, úgy, hogy a Z betűsök ülnek elöl. Nem szokott sok Z betűsünk lenni, tehát még megvan a helyed itt, a legelső sorban. Légy szíves!

  Hűha!

  Gideónnak és a tanítónőjének abban a pillanatban összevillant a szeme, és mind a kettő rögtön tudta, hogy ez nem mindennapi kapcsolat lesz. Az érzés két héttel később fogalmazódott meg szavakban is. Egy kellemes közös éneklést Miss Abigail, néhány tanítványa kívánságára, Stephen Foster dalaival fejezett be.

 

Most is hallom a szelíd, hívó szót,

Az öreg Fekete Joe-t…

 

  Ahogy Miss Abigail levette a gitárt a nyakából, és letette az asztalra, egy pillanatra megint ugyanúgy összeakadt a tekintetük. A tanítónő hirtelen haragot látott megvillanni a fiú szemében. Csak egy töredék másodpercig tartott, és már el is tűnt. Miss Abigail kivárta az alkalmas időt, és napközben mintegy mellesleg megkérte Gideónt, hogy tanítás után maradjon ott, segítsen letörölni a táblát és kimosni a szivacsokat. Gideón megérezte, hogy ez nem véletlen, és azonnal sündisznóállásba vonult.

  Miután letörölték a táblákat, Gideón behozott egy lavór vizet, hogy lemossa őket, Miss Abigail pedig leült dolgozatokat javítani.

  – Kíváncsi volnék valamire, Gideón – szólalt meg hirtelen. Látta, hogy a fiú megdermed, összeszorul a szája. – Nyugi, nem eszlek meg! – Elmosolyodott, de úgy, hogy a másiknak is el kellett mosolyodnia tőle. – Mi bajod van Stephen Fosterrel? – kérdezte.

  – Nekem… nekem… semmi.

  – Nagyon szép dalok, nem? Még nem ültem úgy tábortűz mellett, hogy ne ezeket énekelték volna. Nos…?

  – Nyilván szépek, ha maga mondja.

  – Akkor miért nem énekeltél?

  Gideónon tüsszögőroham tört ki.

  – Bocsánat… a krétaportól van…

  – Jaj, ne haragudj! Nem lett volna szabad téged megkérnem a táblatörlésre.

  – Rögtön elmúlik… haaaprsszí!

  – Stephen Fostertől is tüsszögsz?

  – Nem.

  – Akkor miért nem szereted?

  – A karácsonyi dalokat sem szoktam énekelni, Miss Abigail. Én zsidó vagyok, nem hiszek Jézusban. Csak tátogni szoktam, igazából nem énekelek. Én… énnekem egyszerűen nem tetszik, amit Stephen Foster mond.

  – Hogyhogy?

  – Hát, mert úgy tesz, mintha a négerek szívesen volnának rabszolgák, és úgy beszél róluk, mintha tudatlan kisgyerekek volnának, vagy kutyák, akik a fehér gazdáik lábát nyaldossák. Tudja: „Fekszik a gazda a hideg, hideg földben, és sír, egyre sír minden fekete.” Tudja…

  – Mit tudok?

  – A feketék nem akartak rabszolgák lenni. Senki sem akar.

  – Te ismersz színes bőrű embereket?

  Gideón ismert. Az apja néha megbeszélésekre ült velük össze, és sokszor a feketék templomaiba ment el meghallgatni egy-egy kommunista szónokot.

  – Nem, Miss Abigail – füllentette Gideón. – Nem ismerek feketéket.

  Miss Abigail egy pillanatig meghányta-vetette magában a dolgot.

  – Egyetértek veled, Gideón – szólalt meg végül –, de nehéz helyzetben vagyok. Amerikában, de legalábbis a Délvidéken, minden iskolában éneklik Stephen Foster dalait. Itt meg is követelik. Ezt az iskolát egy déli tábornokról nevezték el. Értsd meg, egyetértek veled, de szeretnék megmaradni a ti hatodikos tanítónőtöknek, és ezért néha olyasmit kell tennem, amit nem mindig szívesen teszek.

  Gideón hunyorogva ránézett, összeráncolta a homlokát. Eddig még egyetlen felnőtt sem beszélt vele ilyen felnőttesen és őszintén. Molly mindig őszinte volt vele, de Molly még nem számított teljesen felnőttnek.

  – Meg tudod érteni ezt, Gideón?

  – Azt hiszem, igen, Miss Abigail.

  – De ez legyen a kettőnk titka, mert nagy bajba keveredhetnék miatta – mondta a tanítónő.

  – Megbízhat bennem.

  – Tudom. Azért mondtam meg neked az igazat.

 

*

 

Gideón nem is tudta, milyen komoly a titkuk, amíg egy különös incidens fényt nem vetett mindenre.

  Egy elvtárs egy este autóval elment érte meg az apjáért, és elhajtottak délre, át az észak-karolinai államhatáron, a Sion–Afro Baptista Egyház gyűlésére. James Ford, az ország vezető fekete kommunistája mondott beszédet. Különleges esemény volt, és néger templomban kellett megtartani, mert az volt az egyetlen hely, ahol nem kellett elkülönülnie a fekete és a fehér hallgatóságnak. James Ford a kommunisták színeiben mindig megpályázta a választásokon az elnökhelyettesi széket. Nem kapott sok szavazatot, mert a déli államokban a négerek nem szavazhattak, de azért mindig indult.

  Gideón és az apja megérkezett a templomba, mely tele volt fekete farmerekkel, és fehérekkel, még olyan messziről is eljöttek, mint Raleigh és Newport News. Forró, fülledt éjszaka volt. Gideónék benyomakodtak a templom hátsó részébe. Szájról szájra járt a hír, hogy James Ford egy kicsit késni fog. A lelkipásztor vezetésével mindenki himnuszokat kezdett énekelni. Gideónt elfogta a tüsszögés, kiment, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és bevegyen egy gyógyszert.

  A templom egy kis tölgyfaligetben állt, két országút keresztezésének közelében, körös-körül részes aratók földjei. Ahogy Gideón kilépett az éjszakai levegőre, az énekszó követte. Aztán harsogássá lett, mert egy csomóan látni vélték maguk előtt Jézust, sikoltozni kezdtek, és többen elájulták.

  A templom mögött, a lelkipásztor házánál világosság égett, Gideón arrafelé tartott, meg akarta keresni a kutat, hogy bevehesse a tablettáját.

  Aztán megtorpant, mert egy autó hirtelen lefordult az országútról, és odarobogott a ház melletti színhez. Gideón látta, hogy egy katona meg egy hatalmas termetű férfi száll ki. Úgy érezte, itt valami nem stimmel. Behúzódott egy fa mögé, onnan figyelt. A sofőr, a hatalmas termetű férfi egy ismerős elvtárs volt, akit már több összejövetelen látott, és aki egyszer náluk is járt. Ő is azok közé a titokzatos pártfunkcionáriusok közé tartozott, akiről senki sem szokott beszélni.

  A katona ingre-gatyára vetkőzött, az elvtárs pedig odanyújtott neki egy csomagot. A katona kibontotta. Civil ruha volt benne. Ahogy a katona átöltözött, Gideón látta, hogy a színben fölvillan egy reflektor, és kigördült egy második autó.

  Az immár civilbe öltözött katona beugrott a második autóba, lefeküdt a hátsó ülés elé a padlóra, és leterítették valami ponyvafélével.

  A hatalmas termetű elvtárs és a második autó vezetője néhány szót váltott egymással. Ekkor látta meg Gideón, hogy a volán mögött Miss Abigail ül! Nem hitt a szemének, közelebb óvakodott, hogy jobban megnézze. Csakugyan Abigail Winters volt az. Aztán az autó elindult, fölhajtott az országútra, és elrobogott a katonával.

 

*

 

Gideón két hétig hallgatott, mint a sír. Egy szót sem szólt a dologról, még Mollynak sem, pedig már úgy érezte, mindjárt szétrobban. Hogyan mondja meg Miss Abigailnek, hogy tud róla? Vagy egyáltalán megmondja-e?

  A gyerekek néha rendetlenül hagyták az asztalukat vagy elveszítettek ezt-azt, és olyankor bent kellett maradniuk tanítás után.

  Gideón úgy döntött, az asztala mellett, a padlón hagyja egy fogalmazványát. Ahogy várta, a takarítónő megtalálta, a tanári asztalra tette, és Miss Abigail megkérte Gideónt, hogy tanítás után maradjon ott.

  – Azt hiszem, ez a te füzeted – mondta, miután kitakarították a tantermet.

  – Igen, Miss Abigail, köszönöm szépen. Már azt hittem, nem lesz meg. – A tanítónő rásandított, és Gideón szája mosolyra húzódott. – Szóval direkt hagytam itt, hogy megtalálja – vallotta be. – Ne tessék haragudni!

  – Végül is azt akartad, hogy elolvassam, igaz?

  – Azt hiszem, igen. Igen, azt akartam.

  – Hát akkor legközelebb egyszerűen gyere ide, nyomd a kezembe, amit írtál, és mondd azt, hogy szeretnéd, hogy olvassam el.

  – Szabad?

  – Persze hogy szabad. Az írásaid nagyon, de nagyon népszerűek az osztályban. Azt hiszem, a gyerekek alig várják az esős napokat. A te történeteid váltották föl az én énekelgetésemet.

  Gideón kiegyenesedett, kidüllesztette a mellét. Miss Abigail szavai büszkeséggel töltötték el.

  – Amikor az osztálynak írok egy-egy történetet – mondta –, gyerekdolgokat rakok bele, tetszik tudni, a lányoknak királyfikat meg királykisasszonyokat, a fiúknak meg baseballt.

  – Nagyon szórakoztató történetek.

  – Nem rosszak, Miss Abigail. De nem ezek az igazán jó írásaim. Azért is hagytam itt ezt, hogy tessék elolvasni, és ne tessék azt hinni rólam, hogy felszínes író vagyok.

  – Az isten szerelmére, fiam, hiszen még tizenkét éves sem vagy!

  – Tudom, de máris le vagyok maradva. Most fogtam csak hozzá a komoly íráshoz.

  – Miért akarsz olyan nagyon író lenni?

  Gideón elvörösödött.

  – Titok – mondta.

  – Már van egy közös titkunk.

  – Ezt a titkot még a nővéremnek sem mondtam el.

  – Jól van, ahogy gondolod.

  Gideón lesütötte a szemét, zsebre dugta a kezét, aztán eszébe jutott, hogy Miss Abigail nem szereti, ha a fiúk zsebre dugják a kezüket, és kikapta.

  – Miss Abigail, én azért akarok író lenni, mert az írók tudják, mikor magányos valaki. Arra gondolok, hogy amikor Molly felolvasott nekem, akkor a könyvek írói kinyúltak felém, és azt mondták, nézd, Gideón, mi ismerjük a magányodat, és tudjuk, hogy elnyomottnak érzed magad. És azt mondták… majd én kiállók helyetted! Többé már nem vagy egyedül!

  – Te érted ezt…?

  – Igen, Miss Abigail.

  – Nem gondolod, hogy az írónak kiegyensúlyozott világszemléletre kellene szert tennie? Az írónak tudnia kell nevetni, iszogatni, nevetségesnek, sőt egy kicsit őrültnek lenni. Ehhez idő kell.

  – Tudom, hogy az írónak őrültnek kell lennie. De ami több, dühösnek kell lenniük, és megmaradni dühösnek. Ha egy író nem lesz dühös a dolgoktól, végül kiköt a „Buksi kutyus kalandjai”-nál.

  – Te mitől leszel dühös, Gideón?

  – Tetszik azt tudni.

  – A négerek helyzetére gondolsz?

  – Éjszaka néha még sírok is miatta. Sokkal rosszabb dolguk van, mint a zsidóknak, pedig néha velünk is nagyon rosszul bánnak! Nem is értem, mi tartja vissza őket attól, hogy föllázadjanak.

  – Amikor embereket rabszolgákká alacsonyítanak le, hosszú időbe telik, amíg fölhalmozódik bennük annyi indulat, amennyi a lázadáshoz kell. Most passzívan elfogadják a sorsukat. Az sokkal könnyebb, mint hurokba dugni az ember fejét. Talán majd a gyerekeik föllázadnak.

  – Hát ha majd író leszek, ez lesz a dolgom. Hogy haragot ébresszek bennük. Majd én fölrázom őket.

  Miss Abigail hosszan, nagyon hosszan nézte a fiút. Olyan aprócska, olyan kicsinyke pont a dolgok nagy rendszerében! Már milliárdnyi ifjú ember tombolt a haragtól előtte is, és senki sem hallott újra róluk. Ebben a gyerekben azonban van valami. Már el tudja fogadni mások fájdalmát. Persze, a világ legközönségesebb árucikke a nagy ígéret. Ez a fiú arra vágyik, hogy mindenki mástól különbözőnek ismerjék el. Miféle istenverte átkot vesz magára? Legalább saját magán tud segíteni ez a kis ember? Miss Abigail tíz éve tanított, és azóta kereste, sóvárogva kutatta a tanítványaiban ezt az olthatatlan kis szikrát. Te jó Isten, most megtalálta! Teljes bizonyossággal tudta. Volt valami abban, ahogy Gideón a szemébe nézett… ebben a fiúban van valami ellenállhatatlan.

  – Mondd csak, Gideón… Birtokolni akarsz, vagy önmagad lenni?

  – Önmagam lenni. És leszek is – felelte tétovázás nélkül a fiú.

  Miss Abigail a kezében méregette a fogalmazásfüzetet.

  – Nagyon jó ez a történet – mondta végül. – Azt hiszem, Hemingway sem írhatta volna meg sokkal jobban.

  Gideón restelkedve elfordította a tekintetét.

  – Akkor Miss Abigail… ööö… olvasta a Búcsú a fegyverektőlt?

  – Igen, pajtás, olvastam.

  – Persze, gondolhattam volna. Szóval fölhasználtam egy-két ötletét.

  – Nincsen abban semmi rossz. Mindenki a példaképe nyomdokain indul el, aztán valahol útközben már a saját kezünk nyoma kezd meglátszani a dolgokon. Beethovenben rettenetesen sok volt Mozartból addig, amíg Beethoven rá nem talált a saját kifejezésmódjára.

  – Örülök, hogy ezt tetszik mondani. Mindig úgy éreztem, csalok.

  – Amikor az osztálynak olvasod föl az írásaidat, sokszor érzem Jack Londont meg Eugene O’Neillt is.

  – Hogy egészen őszinte legyek, Miss Abigail, egy csomó másik tanárt átvertem.

  – El is hiszem. Miért választottad ehhez a történethez Mexikót helyszínnek?

  – A nővéremmel, Mollyval most fejeztük be a Kedves csirkefogókat. Azt hiszem, John Steinbeck lesz a kedvenc íróm.

  – Nem emlékszem, hogy olvastam volna valamit tőle.

  – Egészen új. Ő lesz a legnagyobb mind között. A Kedves csirkefogók a mexikóiakról szól… a montereyi csikánókról. Hű, a mindenit, ő aztán kiáll azokért az emberekért!

  – Az előbb említettük Eugene O’Neillt. El is olvastál tőle valamit?

  – Igen, Miss Abigail, mindent, amit eddig írt. „Atyaúristen – gondolta Miss Abigail –, atyaúristen!”

  Visszaadta a füzetet.

  – Teleírtál még egy-két ilyet? – kérdezte.

  – Igen. Hogy pontos legyek, hetvenkettőt. Tudhattam volna, hogy rájön, honnét szedem a történeteimet meg a szereplőimet.

  – Hát ez már sok! – mondta Miss Abigail, és fölnevetett. – No jó, hajlandó volnál nekem is összeütni egy darabot? Nem komolyat, inkább olyan gyerekeknek valót. Amin nagyokat lehet nevetni. Én meg ellopok néhány dallamot a kedvenc zeneszerzőimtől – nem Stephen Fostertől –, te írhatod hozzájuk a szöveget, és nem lehetetlen, hogy a színkör szívesen előadná.

  Gideónnak leesett az álla.

  – Hűha! – kurjantotta, odarohant Miss Abigailhez, a nyakába ugrott, és cuppanósan arcon csókolta. Aztán amikor rájött, mit művelt, majdnem elájult rémületében.

  – Jaj… bocsánat!

  – Semmi baj, pajtás.

  Gideón megfordult, kifelé indult, aztán megállt, nagy bátran visszament Miss Abigailhez.

  – Miss Abigail, én a múltkor átmentem Észak-Karolinába a Sion–Afro-gyűlésre, meghallgatni James Fordot. Én… én… én láttam ott magát. Mindent láttam, ami történt.

  Most a tanítónő arcára ült ki a rémület.

  – A titka biztonságban van nálam. Az apám a Párt szervezője.

  – Az a fiatalember, akit ott láttál, egy katona, aki a hadseregben toborzott tagokat a Pártnak. Olyan jól végezte a dolgát, hogy elintézték, hogy Moszkvába mehessen tanulni. Megvártuk, amíg kiköt itt egy orosz hajó, és akkor megszökött a hadseregből.

  – Esküszöm, Miss Abigail, hogy soha senkinek nem mondom el! Még Mollynak sem.

  – Tudom, Gideón.

 

*

 

A tanév hátralevő része Gideón számára a legboldogabb időszak volt, amit valaha átélt. Egyetlen napot sem hiányzott betegség miatt. Szerette volna, ha megáll az idő, mert tudta, hogy amikor a tanév véget ér, meg kell válnia a J. E. B. Stuarttól. Leah rémülettel, Nátán undorral látta, hogy Gideón a grundon baseballcsapatot alakított. A fiuk mokány kis játékos volt, aki kurázsival és indulattal pótolta a hiányzó méretet és tehetséget. Gideón írói példaképei mellé most fölsorakoztak a baseball-példaképek is, Jimmie Foxx és Lefty Grove.

  Otthon csak úgy zúdultak rá a tilalmak és szidalmak, amikor horzsolásokkal borítva hazaért, de Gideón és Molly már rájött, hogy ha vállvetve kiállnak a szüleikkel szemben, Leah és Nátán is csöndben enged.

  Molly már olyan korba jutott, hogy érdekelni kezdték a fiúk, ő is érdekelni kezdte a fiúkat, és kivívta magának a jogot, hogy randizni járjon.

  Leah egyre kevesebb időt töltött Gideónnal. Végül nem maradt más, mint hébe-hóba egy koncertlátogatás vagy egy orvosi vizsgálat. Belevetette magát a pártmunkába és abba, akármi lett légyen is, amit a dalárdapróbák után művelt, amikor Nátán nem volt a városban.

  Nátánnak még kevesebb köze volt a családjához. Legfeljebb pártrendezvényekre vitte el a fiát és a mostohalányát, de semmi más közös programot nem csináltak. Nátán be sem tette a lábát a játszótérre, étterembe, moziba, színházba, sporteseményre, áruházba, strandra, iskolába. Nem hallgatott rádióműsorokat, nem olvasott könyveket, újságot sem, csak a Freiheitet, nem segített a házimunkában, nem sétált egyet a ház körül, nem vitte el őket múzeumba, vidámparkba, horgászni, rákászni, és felvonulást nézni sem, kivéve az egy május elsejét.

 

*

 

  – Szóval mi az a nagy meglepetés? – kérdezte Nátán.

  – A fiatok… tara-rara-raraaaa… a tizenkét éves Gideón Zadok… elnyerte az Alice B. Merriweather-díjat, mely annak a hatodikosnak jár, aki a legjobb novellát írja az egész norfolki kerületben! Tara-raraaaa! Ez a novella jut tovább az állami döntőbe! Íme, a győztesnek kijáró jutalom, egy tízdolláros csekk!

  – Azt majd én elteszem – mondta Leah, és fürge mozdulattal elkapta a csekket.

  – Ugyan, emberek, semmiség az egész, tényleg semmiség – mondta Gideón –, egy közönséges nap Gideón Zadok, az energikus amerikai ifjú, az eljövendő hírneves író életében…

  – Hát ez csodálatos! – mondta Leah. – Gyere ide, hadd adjon anyu egy nagy puszit!

  – Most pedig, emberek, helyezzétek magatokat kényelembe – folytatta Molly –, és én fölolvasom nektek a fiatok és öcsém díjnyertes írását!

  – Nekem fontos összejövetelem van a Tom Mooney-bizottságban – mondta Nátán, a börtönbe zárt szakszervezeti vezetőre utalva. – De azért folytasd csak. Legfeljebb néhány percet késem.

  – Tom Mooney holnap is börtönben lesz – mondta Molly indignálódottan.

  – Ööö, hosszú az az írás? – kérdezte Leah. – Nekem a dalárdába kell mennem, tudjátok.

  – A dalárda csütörtökön próbál – monda Nátán. – Ma szerda van.

  – Néhány énekesnek külön gyakorlásra van szüksége – mondta Leah.

  Nátán csak dünnyögött valamit.

  Leah rá akarta ébreszteni a férjét, hogy nem él boldog házasságban, és talán bizonyos lépéseket kellene tennie. Itt-ott elhagyogatott szerelmes levélkéket, mint az egér a piszkát, hogy Nátán megtalálja. De Nátán nem kapta be a horgot. Már hozzászokott a meleg ételhez és a vasalt ingekhez, és nem akarta megkockáztatni, hogy a Leah kispolgári románcai miatti háborúskodásban esetleg el kelljen veszítenie ezeket a komfortokat. Ráadásul a válás fölháborítaná a Központi Bizottságot. És ha egyedül maradna, Isten ne adja, megint el kellene fogadnia a bércsökkentést, és az elvtársaknál kellene megszállnia…

  Gideón szemlátomást ideges lett.

  – Szóval milyen hosszú? – kérdezte Leah.

  – Csak öt oldal, anyu – csattant föl Molly –, és negyedórába sem telik az egész!

  Leah odahajolt, megcsippentette a fia arcát, „hogy milyen aranyos kisfia van az ő anyucikájának”!

  – Nű, hát akkor halljuk már! – mondta ingerülten Nátán.

  Mollynak már elment a kedve az egésztől, és hadarva olvasta föl az elbeszélést. Egyszerű, de gyönyörű kis darab volt egy kisfiúról, aki arról ábrándozik, hogy híres sportoló lesz. Gondolatban végigjátszik egy bonyolult futballmeccset, ahol minden játékost az osztálytársairól és a barátairól nevez el. Önmagának a sztárjátékos szerepét tartja fenn, aki az utolsó negyedben mindig megmenti a csapatot. Az olvasó csak a legutolsó bekezdésben döbben rá, hogy az egész csak fantáziajáték, és a kisfiú nyomorék.

  Molly ezt a történetet is, mint Gideón minden történetét, úgy fejezte be, hogy patakokban folytak az arcán a könnyek. Mollynak mindegy volt, hogy humoreszk, krimi, tragédia vagy western, mindig eleredt a könnye.

  – Olyan gyönyörű…

  – Hát akkor én indulok a dalárdába – mondta Leah, és megsimogatta a fia fejét. – Ez nekem nem meglepetés. Már amikor a világra jöttél, a nagyanyád rögtön megmondta, hogy zseni vagy.

  – Várjunk csak! – kiáltotta Nátán, és fölpattant, ahogy már számtalanszor látták fölpattanni a különféle gyűléseken. – Azt hiszem, ez az írás rászolgál a Szovjet Művészeti Bizottság kritikájára. Először is… – Vállat vont, tehetetlenül széttárta a karját. – A bizottság nem fogadhatja el ezt az írást, mivel hiányzik belőle a társadalmi mondanivaló.

  – A hatodikosok irodalmi vetélkedőjében a norfolki iskolaszék nem tartotta követelménynek a társadalmi mondanivalót! – vetette oda dühösen Molly.

  – Akkor viszont mivel segít egy ilyen írás a tömegek siralmas helyzetén? – folytatta Nátán, majd tudtára adta a körülötte álló szerencsétlen analfabétáknak, hogy ő milyen irodalmi képességekkel dicsekedhet.

  – Ha ma a Szovjetunióban élnék, én volnék a Pravda szerkesztője! Baseball…? Hogy is lehetne maradandó értékű novellát írni egy ilyen gengszterjátékról?

  – Nem baseballról szól, apu, hanem futballról – mondta Gideón.

  – Baseball, futball, nem mindegy? Amerikában egyiket sem a sport szépségéért játsszák, mint a Szovjetunióban… hanem pénzért. Persze ha a fiú bányász volna, aki egy szénbányában nyomorodott meg a veszélyes munkakörülmények miatt, rögtön másképp festene az egész!

  – De apu, azt a novellát te írtad volna – mondta Gideón. – Én ezt akartam megírni!

  – Hát ez az! Jobban tennéd, ha a proletariátus és az osztályharc szempontjából kezdenéd nézni a dolgokat! – Nátán a kezébe vette az aznapi Freiheitet. – Kezdj el így gondolkodni, és egy szép napon majd a Freiheit is közli az írásaidat. Ők majd megmondják, mi az, amit megírhatsz, és mi az, amit nem. Az ilyen döntéseket csak a vezetők tudják meghozni, és hidd el, ők tudják a legjobban egyengetni egy fiatalember pályafutását! Mindazonáltal most már komolyabban kellene foglalkoznod a jiddissel. Ha nem tanulsz meg rendesen jiddisül, a Freiheit egyetlen sorodat sem fogja közölni.

  – Miért írnék jiddisül? Amerikai vagyok, angolul írok.

  Nátán a magasba emelte kezét, és dühösen rázta mutatóujját. Immár megszállta a szent düh.

  – Soha, de soha ne halljak még egyszer ilyen badarságot! Hová akarsz írni? A Hearst-lapokba? A bulvárlapokba?

  – Hát nekem mennem kell. Pá-pá, aranyoskáim! – mondta Leah. Összehajtogatta a csekket, beejtette a retiküljébe. – Nagyon szép kis történet, akármit mondjon is a zord atya. Mikor jártál utoljára operában vagy színházban, Mindentudó úr? Ha az anyjuk nem volna, ezek a gyermekek sohasem jutnának kultúrához. Jó éjszakát! Jaj, Molly, adj valami vacsorát Gideónnak a jégszekrényből! Van benne sajt meg bolognai felvágott. De mogyoróvajat ne adj neki, arra allergiás!

  Nátán egy pillanatra sem zavartatta magát a felesége távozásától.

  – Egy szép napon majd rájössz, hogy a jiddissel, mely nemzetközi nyelv, igazi érzelmeket tudsz kifejezni, nem úgy, mint ezzel a se hús, se hal angollal! És vésd az eszedbe, hogy a jiddis a legjobb úton van ahhoz, hogy a világ legfontosabb nemzetközi nyelve legyen!

  – A kivándorlóké… – dünnyögte alig hallhatóan Gideón.

  – Szégyen és gyalázat, hogy egy kis híján tizenkét éves fiú nem tudja elolvasni a Freiheitet. Nézd meg J. J. Frumert, a jiddis nyelv koszorús költőjét! Az egy komoly alkotó!

  Amikor a két szülő végre elment a dalárdájába meg a bizottságába, Molly vigasztalgatni kezdte az öccsét.

  – Nem értem, apu miért nem érti meg – mondta Gideón. – Szerintem a legtöbb korombeli srác játszik képzeletben baseball- meg futballmeccseket. Azért szórakoztató, mert gondolatban bármit megtehet az ember. Én komolyan úgy érzem, hogy egy csomó felnőtt is ábrándozgat olyan meccsekről, ahol ők a szupersztárok. Csak úgy láthatják magukat olyannak, amilyenné a valóságban nem tudnak válni. Egy írónak nagyon fontos a képzelőerő!

  – Én nagyon jól megértettem a novellát, drágám – mondta Molly. – Te csak éld bele magad ezután is mások gondolataiba. Az segít, hogy igazi író legyen belőled.

  – Máris író vagyok – vetette oda Gideón, és kivette a nővére kezéből a kéziratot. – Csak még nem vagyok híres.

  Kopogtattak. Danny Shapiro lépett be, aki a legjobb úton volt oda, hogy Molly állandó barátjává lépjen elő. Az arcán megjelent a vigyor, mely mindig kiült rá, amikor meglátta Mollyt. Danny észrevette, hogy a két testvérnek rossz a kedve. Molly gyorsan rákacsintott.

  – Danny megígérte, hogyha valamilyen díjat nyersz a versenyen, kapsz tőle egy csokoládéfagyis banánkelyhet. Ugye megígérted, Danny?

  Danny, aki általában a fogához verte a pénzt, most nagyot nyelt, aztán rábólintott.

  – Hát persze, és én tartani is szoktam az ígéreteimet! – „Fene bánja – gondolta magában –, húsz centért újabb menetet nyertem meg a Molly szívéért vívott küzdelemben.” Odanyújtott két tízcentest Gideónnak, férfiasan leplezve fájdalmát.

  – Allergiás vagyok a csokoládéra, a banánra, a mogyoróra, a cseresznyére és a tejszínhabra – mondta Gideón. – De azért kösz.

 

*

 

Elérkezett a rettegett nap. Véget ért a tanév. Gideón segített Miss Abigailnek összeszedni a személyes holmiját, kiüríteni az íróasztalát. A tanítónő odament az íróasztal mögötti könyvespolchoz, levett vagy fél tucat könyvet.

  – Hogy legyen mit olvasnod nyáron – mondta. Gideón arca fölragyogott. – Milyen egyéb terveid vannak?

  – Van néhány srác, akikkel elkezdtünk együtt lötyögni. Mindenfélét csinálunk majd. És írni akarok egy három-felvonásos zenés darabot Etiópia fasiszta megszállásáról.

  – Kíváncsi leszek majd rá – mondta Miss Abigail. – Mielőtt elbúcsúzunk, tartogatok neked egy kis meglepetést. Szeretnélek elvinni repülni.

  – Hű…

  – Kérj egy papírt a szüleidtől, hogy hozzájárulnak.

  Gideón lelkesedése lelohadt. Az apja sohasem engedné meg. Ami pedig anyut illeti, ő nem szerette Miss Winterst. A tanév során találkoztak néhányszor. Leah tisztán látta, milyen mély hatással van a fiára a tanítónője.

  – Szörnyű testszaga van annak a nőnek – jegyezte meg az első találkozásuk után. – Tudom, hogy tetves a haja. – Leah még egy orvostól is megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy Gideón allergiás Miss Abigailre, és nem kellene-e áttenni másik osztályba.

  Nagyjából ugyanez volt a helyzet Molly barátaival. Miután Molly másodszor is elment valahová ugyanazzal a fiúval, Leah rendszerint említést tett valami veszélyes és roppant fertőző nemi betegségről (amelyet nem illik nevén nevezni).

  – Nagyon rendes magától, hogy elvinne repülni, de a szüleim soha az életben nem engednének el.

  Miss Abigail szemlátomást morózus lett.

  – Van fogalmad róla, hogy mennyire fogsz hiányozni, Gideón?

  – Maga is – mondta reszketeg hangon a fiú.

  – Akkor a fene egye meg az egészet! – mondta Miss Abigail. – Elmegyünk repülni, és kész! Van valami, amit meg akarok osztani veled, mielőtt elválunk.

  – Rendben van, Miss Abigail.

 

*

 

Alkonyodott, amikor a Granby Street-i trolibusz megállt a temetőnél, és Gideón leugrott róla. Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje a bátorságát, és áttrappolt a repülőtérre. Aprócska repülőtér volt, három hangárral meg egy földes felszállópályával, amelyet főleg műrepülő-bemutatókhoz és repülőversenyekhez használtak. A túloldalon a flottának volt valami létesítménye.

  Miss Abigail elébe ment a fiúnak. Bőrsapka és pilótaszemüveg volt rajta, prémbéléses bőrdzseki és térdig érő csizma.

  – Gyere, ismerkedj meg az apámmal és a fivéremmel! – mondta.

  Két férfi állt a hangároknál. Az idősebbik. Clarence volt Miss Abigail apja, a híres háborús mesterpilóta. Szerelőoverallt viselt. A másik a húszas évei vége felé járhatott, ő volt Jeremy, a délvidéki légibemutatók hírneves légiakrobatája. Gideónnak, ahogy bemutatkozott nekik, rögtön áhítat ült ki az arcára.

  Clarence megborzolta a fiú haját.

  – Szóval te vagy az a bűnös, aki ellopta tőlem a lányom szívét – mondta.

  – Azt azért nem, Mr. Winters.

  Clarence a fiához fordult.

  – Jeremy, működik az a rohadt fülkefűtés?

  – Kipróbáltam, szépen fűtött.

  – Hát akkor mi a nyavalya volt vele?

  – Csak egy kötés lázuk ki a ventilátornál.

  – A fene belé! Te gyerek, a húszas öltözőszekrényben van ruha a te méretedre. Andy gyerekkori holmija, nagyjából jó lesz rád.

  Amíg Gideón felöltözött, Miss Abigail az apjával meg a testvérével átnézte a repülési tervet.

  – Újhold van. Mint a selyem, olyan lesz odafönn – mondta Clarence.

  A két férfi nekiveselkedett, kinyitotta a hangárajtót. Odabent kitárt szárnyakkal várt rájuk a legpompásabb repülőmasina, amit csak elképzelhet az ember: egy Consolidated P–30 típusú, egyfedelű vadászgép. Kioldozták a kerekeket, odaálltak a szárnyak mögé, és kitolták a kifutópályára.

  Annak idején a hadsereg több prototípust kipróbált, és számos változtatást hajtott végre, amíg végül lemondott erről a típusról. A próbagépeket eladták az olyan korábbi pilótáknak, mint Clarence Winters. Új korában ez a repülőgép az adófizetőknek több min dollárjába került.

  Clarence, Jeremy és Miss Abigail potom pénzért kapták meg a gépet, és azóta állandóan babrálták, babusgatták. Miss Abigail anyja után a Jenny nevet kapta. A Jenny a délvidéki légibemutatók egyik legnagyobb sztárja volt. Mindennel fölszerelték, és a turbófeltöltője segítségévei elérte a szédítő négyszáznegyven kilométeres óránkénti sebességet és majdnem hét kilométeres magasságot.

  Wintersék megfordították a hátsó géppuskás ülését, fölébe építettek egy áramvonalas, átlátszó csúszótetőt, és az eredeti légcsavart háromágú, változtatható állásúra cserélték ki.

  – Nos, fiam, mit szólsz hozzá? – kérdezte Clarence.

  – Menő – mondta Gideón, és valahogy mintha mutált volna a hangja.

  – Akkor gyerünk repülni, pajtás!

  Clarence fölállt a szárnyra, onnan hajolt be a hátsó üléshez, amelyben Gideón szinte eltűnt, és elmagyarázta, melyik szerkentyű mire való, hogyan kell használni az oxigénmaszkot és a rádiót.

  Gideón kifehéredett kézzel kapaszkodott, amikor a gép végigszáguldott a felszállópályán. Egy pillanatra látta az utánuk integető Jeremyt és Clarence-t. És fölemelkedtek a földről! Szédítő kört írtak le Norfolk és a kikötőben horgonyzó nagy hadihajó-flottilla körül. Gideón látta a vidámparkot Ocean View-nál, ki tudta venni a hullámvasút körül futkosó autókat, sőt még a rúd tetején üldögélő mutatványos alakját is! Egy darabig a parttal párhuzamosan repültek, aztán élesen megdőlt a gép, kifordult a tenger fölé, egyenesbe billent, majd emelkedni kezdett. Magasabbra… egyre magasabbra… bele a végtelenségbe, a mindent elborító sötétségbe.

  – Gideón, hallasz?

  – Igen, Miss Abigail.

  – Minden rendben?

  – Ez csodálatos, Miss Abigail, csodálatos!

  – Nem félsz?

  – Nem!

  – Jól van. Vedd föl az oxigénmaszkodat, emelkedni fogunk. Érted?

  – Értem.

  A nő gázt adott.

  – Kapaszkodj, pajtás, megyünk a hold felé! – Egyre magasabbra, egyre gyorsabban haladt a gép, amíg a partvonal és Norfolk már csak parányi játékszernek látszott odalent. A sötétség átölelte, befogadta őket. Gideón látta Miss Abigail tarkóját, látta a sapka alól kikandikáló hajfürtöket. Imádta azért, hogy mindezt megteszi őérte, csakis őérte.

  – Gideón…?

  – Tessék, Miss Abigail.

  – Most megváltoztatom a lapátok állásszögét, hogy a motor a lehető leghalkabb legyen. Úgy fog hangzani, mintha kihagyna a motor, de ez teljesen normális. Érted?

  – Értem.

  – Már majdnem ott vagyunk, fiú!

  – Hol?

  – Az égben.

  Miss Abigail megkereste a legsötétebb részt az égbolton, hatalmas kört kezdett leírni a Jennyvel, és majdnem siklásig lassította.

  – Most! Nyisd ki a tetőt!

  Gideón remegő kézzel kinyitotta a zárat, előretolta az üveget.

  – Nézz föl, fiú! Nézz föl!

  Gideón, Miss Abigail és a Jenny mintha egy és ugyanaz lett volna, delfinként fickándoztak a billió és billió hívogató, pislákoló, csillámló, csábító fénypont között. Itt-ott meteorok, hullócsillagok és üstökösök tűntek föl szinte kéznyújtásnyi távolságban, volt, amelyik csak egy töredékmásodpercre villant föl, de volt, amelyik olyan látványos fénycsóvát húzott, hogy Gideónnak elállt a lélegzete.

  Körbe-körbe, pajkos kis tündérként hancúrozott a Jenny a tündöklő végtelenségben. De igazában csak bekukkanthattak ide, csak egy sóvár pillantást vethettek. Vigyél magasabbra! Bárcsak örökké itt maradhatnánk, gondolta Gideón. Úgy érezte, kiléphetne a gépből, belevethetné magát a végtelenségbe, elkaphatna egy fénycsóvát, és megtarthatná magát rajta.

  De semmi sem tart örökké, különösen nem a repülőbenzin. Talán belevéshetném ezt a pillanatot az emlékezetembe, újra meg újra átélhetném, gondolta Gideón. Semmi sem tart örökké.

  Becsukta a fedelet, kábultan ült, amíg Miss Abigail gázt adott, és a kis madár leszállt a földre… ahol kommunista gyűlések vannak… és zsidóüldözés… és levegőért kapkodás, amikor anyu majd összeroppant, úgy megszorít… és apu széttépi a vasárnapi Hearst-lapot, amit Molly hazahozott…

  Amikor földet értek, kísértetiesen elhagyatott volt a leszállópálya. Clarence és Jeremy már hazament. Miss Abigail óvatosan betolta a gépet a hangárba. Gideón bement az öltözőbe, átöltözött, aztán az ütött-kopott irodában találkozott Miss Abigaillel, aki közben forró kakaót készített. Az italtól csodálatos melegség áradt szét Gideónban, noha tudta, hogy allergiás rá.

  – Tudod, miért vittelek föl? – kérdezte Miss Abigail.

  – Azt hiszem, igen.

  – Miért?

  – Szégyellem elmondani…

  – Nem, mondd csak.

  – Azért vitt föl, mert úgy érzi, én is egy olyan üstökös vagyok. Mert… mert…

  – Igen, Gideón?

  – Azt akarja, hogy tudjam, milyen érzés odafönt élni.

  – Író létedre elég sok eszed van – mondta Miss Abigail. – Nagyon keménynek kell lenned ahhoz, hogy végigcsináld. És sok fájdalmat kell majd elviselned.

  – Tudom – mondta a fiú –, de nem tehetek mást.

  Miss Abigail újra töltött a rezsón álló edényből.

  – Elmegyek a testvéremmel Spanyolországba, harcolni a lojalisták oldalán.

  Egy darabig mind a ketten hallgattak.

  – Nem kommunistaként megyek Spanyolországba. Kiléptem a pártból. Mint amerikai megyek oda. Tudod, a spanyol nép a választásokon hitet tett a demokrácia mellett, és a fasiszták ezt a demokráciát akarják megsemmisíteni. Spanyolországban erős kommunista párt van, részt vesz a kormányban, de ez nem azt jelenti, hogy Spanyolország kommunista ország lesz. Csak azt jelenti, hogy lehetőség van a demokráciára úgy, hogy a kommunisták is ott vannak a számos párt között. A franciák és az angolok attól félnek, hogy ha a demokrácia győz, a kommunisták veszik át a hatalmat. Ezért nem avatkoznak be. Ezzel azonban kinyitották a kapukat Hitler és Mussolini előtt, akik a fasisztákat segítik.

  – Ezt mind értem – mondta Gideón.

  – Ha Spanyolországban Franco és a fasiszták győznek, ez újabb világháborúhoz vezet. Egy olyan háborúhoz, amelyben valószínűleg neked is harcolnod kell majd. Most kell megfékeznünk őket. Ez is legyen a kettőnk titka, Gideón, de el kell mennem. Mihelyt tudok, írok majd neked.

  A fiú nem szólalt meg, csak megrázta a fejét.

  – Gyere, hazaviszlek kocsival – mondta Miss Abigail.

  – Nem, szeretnék inkább sétálni egy kicsit. Én mindig emlékezni fogok a hatodikos koromra, Miss Abigail. És amikor majd írok valamit, amit már ki is lehet adni, magának fogom ajánlani.

  – Gideón… Gideón…

  – Szeretem, Miss Abigail! – kiáltotta a fiú, és kirohant.

 

*

 

Molly kitartott egyetlen fiú, Danny Shapiro mellett. Danny az apja élelmiszerboltjában dolgozott. Aprócska bolt volt, recsegő-ropogó, hajladozó fapadlóval, benne dobozokban a bab jutazsákokban a liszt meg a cukor, a pulton a kávédaráló, melynek illata extázisba ragadta az embert, a fogós végű, hosszú rúd, mellyel a felső polcokról lehetett leemelni a konzerveket, nem is beszélve a pennys cukorkákkal tele üvegedényről. Danny apja, Irv Shapiro nem tudott nemet mondani a munka nélküli vagy megszorult szomszédoknak. Megélt, elboldogult valahogy, de éppen csak. Mindig azt mondogatta, hogy ha behajthatná minden kintlevőségét, megvehetne magának az egész A&P bolthálózatot.

  Noha Molly volt Gideón támasza és mentsvára, különösen Miss Abigail távoztával, a fiú jól tudta, hogy a nővérének joga van a saját életét élni. Danny nemcsak hogy nem számított vetélytársnak, hanem Gideón szinte a bátyjának tekintette. Dannyről mindig le lehetett gombolni öt vagy akár tíz centet, hogy Gideón elmenjen fagylaltozni, és Danny nyugodtan smacizhasson Mollyval a tornácon levő hintán.

  Ráadásul Dannynek megengedték, hogy használja a családi autót, egy Essexet, és gyakran elvitte Gideónt harmadiknak a kirándulásokra, strandra, moziba. Néha Gideón és Danny kettesben ment el egy-egy meccsre, amiért Molly méltatlankodott ugyan, de őt amúgy sem igen érdekelte a sport, és valahogy tetszett is neki, hogy az öccse és a fiúja ennyire jóban van egymással.

  Mollynak sikerült nyári munkát találnia, beállt eladónak a Kress-féle bazárba, és a keresetéből vett egy rádiót. A rádió jóval változatosabbá tette az életüket. Vasárnap esténként meghallgatták Jack Benny műsorát, és úgy érezték, fél Amerika velük hallgatja. De más nagyszerű műsorok is voltak, mint például a Fred Allén Show, vagy Bowes őrnagy Ki mit tudja, nem is beszélve Az Árnyékról és a Texaco Star Színházról.

  Gideón kiválogatta az igazán színvonalas, eredeti alkotásokat, azokat tanulmányozta, különösen Arch Oboler, Norman Corwin, Orson Welles rádiójátékait és a híres színművek rádióváltozatait. Aztán ott voltak a közvetítések a Metropolitan Operából, ott voltak az NBC szimfonikus zenekarának Toscanini vezényelte hangversenyei…

  Nátán mindeddig nem volt hajlandó rádiót venni, mondván, hogy minden műsor vagy „burzsoá banalitás” vagy „reakciós propaganda”.

  – Az a Gabriel Heatter kész fasiszta a mocskos híreivel!

  Amikor Molly hazavitte az Atwater-Kent típusú asztali készüléket, Nátán rádöbbent, hogy ettől bizony nem fog megszabadulni. A rádió a konyhában kapott helyet, amely egyúttal a nappali szerepét is betöltötte. Ha Nátánt rajtakapták, hogy hallgatta, gyorsan undorodó képet vágott, és kiment, vagy letelepedett a készülék és a család közé, kinyitotta a Freiheitjét, elkezdte fennhangon olvasni, vagy olyan zajjal lapozgatta, hogy senki sem hallotta a rádiót. Nátánt szemlátomást semmi más nem érdekelte, mint a párt. A Központi Bizottság meghatározta az élet szigorú szabályait, azután Nátánnak már nem volt min gondolkodnia.

  Még a nyughatatlan Leah-t is könnyekig megindították az érzelmes folytatásos rádiójátékok. Bess Johnson a Ház a dombtetőnben és a Válási árvákban, ahol olyan hétköznapi emberek szenvedéseiről volt szó, akikkel azonosulni tudott.

  Leah és Nátán viszonya teljesen elmérgesedett. A vitáikból gyorsan üvöltözés lett, melyben a legdurvább szidalmakat szórták egymásra. Nátán homlokán szinte pattanásig kidagadtak az erek. Leah pedig új abban rákapott arra, hogy az öklével verje a tulajdon arcát. Máskor meg kitárta az utcai ablakot, kiordította rajta a bánatát, hadd hallja az egész szomszédság, és állandóan öngyilkossággal fenyegetőzött. A rendőrség már jól ismerte a címet.

  – Kiugrom az ablakon! – visítozta Leah. Nátán erre kitárta az ablakot, és félreállt. Leah ilyenkor mindig elájult, és „eszméletlenül” feküdt, amíg el nem jött az ideje, hogy föléledjen, és hősiesen elvonszolja magát egy-egy megbeszélt találkozóra.

  Gideónt befogadta a környékbeli gyerekcsapat. Az apját meg az anyját őrültnek tartották ugyan, ő viszont rengeteg klassz történetet mesélt, és a baseballkesztyűvel is ügyesen bánt. Maguk közé valónak tekintették, még ha zsidó gyerek is.

  A lakás mögött volt egy garázs, de autó nem volt benne, csak rengeteg régi bútor és halmokban a lom. Volt egy kicsiny padlástere, ahová Gideón elbújhatott, és óraszámra olvasgathatott vagy írhatott. Csak néhány jó barátja meg Molly tudott erről a titkos dolgozószobáról. Gideón abban lelte legnagyobb örömét, hogy levelezhetett Miss Abigaillel.

 

  Getafe Légitámaszpont

  Madrid

  1936. augusztus 3.

 

  Legkedvesebb barátom, Gideón!

  Jeremyvel végre-valahára eljutottunk Spanyolországba. Ehhez nehéz utat kellett megtennünk a Pireneusokon át Franciaországból. Később majd részletesebben írok róla. Rettenetes nagy szükség van most a pilótákra, azonnal beosztottak minket a Malraux Nemzetközi Repülőszázadba. Egy Boeing P–12-est kaptam, öreg jószág, de megteszi, amit kérek tőle. Az olaszokkal meg a náci Condor-légiósokkal kell elbánnunk, akik a legújabb Fiatokon és Messerschmitteken ülnek. A Condor-légiósok csak addig nagy legények, amíg nem ütköznek igazi ellenállásba, de az első három őrjáratunkon már adtunk nekik néhány leckét repülésből. Jeremy lelőtte az első ellenséges gépét…

 

  Norfolk

  1936. október 11.

 

  Kedves Miss Abigail!

  …Nálam itthon válság van készülőben. Nemsokára elérkezik a tizenharmadik születésnapom, amikor a zsidó gyerekeket (a fiúkat) egy bár-micvá nevű szertartáson férfivá avatják. A nagyapám és a nagyanyám nagyon azt akarja, hogy én is átessem rajta, és ezért a jövő nyáron menjek el Baltimore-ba, hogy kitanítsanak. Az apám viszont azt mondja, hogy sohasem bocsátana meg nekem, ráadásul a párttal is meggyűlne a baja…

 

  Getafe Légitámaszpont

  Madrid

  1936. november 15.

 

  Legkedvesebb barátom, Gideón!

  …Meg kell értened, hogy noha már nem vagyok a Kommunista Párt tagja, mélységesen hiszek abban, amit itt, Spanyolországban csinálunk. Amikor kommunista lettem, őszintén úgy képzeltem, hogy segíthetek megszüntetni bizonyos igazságtalanságokat Amerikában. Később azonban végig kellett néznem, ahogy a kommunisták vadul egymás torkának ugrottak. És miközben azt prédikálták, hogy Oroszországban létrehozták a fölülmúlhatatlan demokráciát, bebizonyosodott, hogy a világ legantidemokratikusabb szervezetét alkotják. Annyi bizonyos, hogy Amerika problémáira nem ők jelentik a megoldást.

  Az eltelt időszakban nagyon a szívembe zártam Rooseveltet, és most már látom, hogy az igazi demokráciának nincsenek kőbe vésett válaszai a társadalom minden bajára. Nekünk ahhoz, hogy létezhessünk, nem kell félnünk, és nem is félünk a szomszédainktól, a hazánktól és saját magunktól, mint a kommunistáknak.

  Én azért vagyok Spanyolországban, hogy Hitler és az olasz fasizmus ellen harcoljak. Bárcsak az amerikaiak jobban megértenék ezt!

  Ha istenigazából író lesz belőled, szabadságra lesz szükséged. Azok a kommunista írók, akiknek figyelemmel kísértem a működését, vagy tiltakozásképpen kiléptek a pártból, vagy sokszorosítógépekké és megkeseredett, gépies hazudozókká váltak. Szabadítsd föl magadat, Gideón… szabadítsd föl magadat!

 

  Norfolk

  1937. január 25.

 

  Kedves Miss Abigail!

  …A családomat teljesen megrázták a szovjetunióbeli tisztogatások. Zsidó értelmiségiek, orvosok, művészek és politikusok ezreit állították bíróság elé, és száműzték vagy kivégezték őket. Az itteni párt sok zsidó tagja tiltakozásként kilépett. Az apám nem engedi, hogy a házban szóba hozzuk a témát, de az anyám meg Molly már kezd másként gondolkodni.

  Miután négy évig azt hallottuk, hogy Rooseveltet gyűlölni kell, a párt most azt mondja, hogy támogassuk. Egy csomó más kérdésben is ugyanígy viselkednek, az egyik nap ezt, a másik nap az ellenkezőjét mondják…

 

  Getafe Légitámaszpont

  1937. március 15.

 

  Legkedvesebb barátom, Gideón!

  …Az utóbbi időben két nagy ütközetünk volt, az egyik Jaramánál, a másik Guadalajaránál, de nehéz megállapítani, hogy ki győzött. Mint tudod, Madrid szinte a háború legelső napjától fogva ostrom alatt állt, de most már a fasiszta tüzérség el tudja érni a várost, és fájdalmas látvány, ahogy csodálatos, évszázados épületeket lőnek szét. Még fájdalmasabb látvány azonban a körülzárt városban pusztító éhínség. Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy a demokratikus országok abbahagyják végre ezt a szörnyű „be nem avatkozást”. Így cinkosok lesznek abban, hogy egy demokratikus társukat vérbe fojtják.

  Az öt nemzetközi dandárunkban már több mint harmincötezer önkéntes harcol, a világ minden részéből jöttek, hogy segítsenek a köztársaságnak talpon maradni addig, amíg föláll az önálló spanyol hadsereg.

  Büszke lehetsz az Abraham Lincolnról elnevezett dandárunkra. Minden fronton derekasan harcoltak, noha szörnyű veszteségeket szenvedtek.

 

  Norfolk

  1937. június 12.

 

  Kedves Miss Abigail!

  …Most olvastam el John Steinbeck új könyvét, Késik a szüret a címe, és a maguk nagyszerű spanyolországi harcát juttatta az eszembe. Steinbeck tényleg korunk legnagyobb írója lesz…

  …Biztosan emlékszik a fiúkra a Turney Fiúárvaházból. Emlékszik, mennyit verekedtek a J. E. B. Stuartban? Hát most a csapatom velük játszott meccset, és megvertük őket! A meccs után elmentünk hozzájuk látogatóba az árvaházba. Megértettem, hogy félelemből verekszenek annyit. Nagyon félnek sok mindentől, ugyanúgy, mint én. Írtam nekik egy darabot, nagyjából A címlap mintájára, és hatalmas sikere volt, nagyon jól fogadták. Most én is olyan vagyok, mint ők…

 

  Getafe Légitámaszpont

  Madrid

  1937. július 7.

 

  Legkedvesebb barátom, Gideón!

  …Rettenetes szomorúsággal kell beszámolnom róla, hogy szeretett bányámat, Jeremyt lelőtték…

  …Amióta meghalt, minden éjjel nemcsak róla álmodom, hanem minden fiatalemberről, akinek a repülőgépét én lőttem le, akit én géppuskáztam és bombáztam odalent a földön. Tudom, hogy nácik és fasiszták, de egyre az jár a fejemben, hogy az ő családjuk is milyen szomorú lehet, hiszen tudom, hogy a miénk milyen szomorú. Mi minden lehetett volna ezekből a fiatalemberekből? Egy-egy írót, festőt, szobrászt ölök meg? Hány gyönyörű ifjú fekszik a spanyol föld mélyében…

  Jaj, Gideón, drága Gideón, haza szeretnék menni, de továbbra sem hagy nyugodni a harag, hogy mit művelnek ezzel a gyönyörű országgal… Ha legalább abban bizonyos lehetnék, hogy neked már nem kell háborúba menned, megérné.

 

  Norfolk

  1937. augusztus 10.

 

  Kedves Miss Abigail!

  …Amikor csak tehetem, meg szoktam látogatni az édesapját és édesanyját. Nagyon jól tartják magukat, de szeretnék, ha végre hazajönne. És én is. Maga már eleget tett, tényleg eleget tett…

 

  Getafe Légitámaszpont

  Madrid

  1937. október 20.

 

  Gideón! MEGISMERKEDTEM ERNEST HEMINGWAYJEL! Tudod, hogy én mint pilótanő, afféle nevezetességnek számítok… és Hemingway elhívott Madridba, mert írni akart rólam, aztán gyorsan ivócimborák lettünk.

  A Florida Hotelban van szobája, mint a legtöbb újságírónak. Az egész köztársasági terület szinte éhezik. Hónapok óta senki sem látott friss húst. Nos, Hemingway a szálló negyedik emeletén lakott (a két legfelső emeletet szétlőtték). Betessékelt magához, és odabent, az ablak közelében egy teljes fél marha lógott!

  Hemingway térképekkel, látcsövekkel, pisztolyokkal, tájolóval, szöges bakanccsal és whiskyvel tele kulacsokkal fölszerelkezve tudósít a háborúról. A frontvonalak Madridtól taxival csak húszpercnyire vannak, úgyhogy a „Papa” megmutatta, hogy fest a háború lent a földön… Ő eredetileg semlegesként kezdte, de aztán teljesen átállt a loyalistákhoz. Ahhoz képest, hogy milyen nagy író, igazán furcsa, hogy így fél a politikai elkötelezettségtől…

  Emlékszel arra, amikor a személyiségéről beszélgettünk? Valóban rettenetes belső problémái vannak a férfi szereppel. Mindig ugrásra készen áll egy barátnője, hírhedett nőcsábász. Az én skalpomat is meg akarta szerezni, de megmondtam neki, hogy ami engem illet, fülig szerelmes vagyok egy tizenhárom éves fiatalemberbe, és hű akarok maradni hozzá.

  Amennyire látom, a „Papának” az a baja, hogy mihelyt más is látja, úgy érzi, látványosan virtuskodnia, bizonyítania kell. Olyan képet alkotott magáról, amely néha őt mint személyt nagyobbnak tünteti föl az írásainál. Az egész környezete úgy táncol, ahogy ő fütyül, egészen addig, hogy „Hemingwayül” beszélnek. Azt hiszem, a lelke mélyén nagyon bizonytalan ember, és azért kellett előállítania ezt a közfogyasztásra szánt arculatot, hogy leplezze a rengeteg belső félelmét.

  A „Papa” egy szép napon majd hosszan belenéz a tükörbe, és rájön, hogy egyáltalán nem olyan hatalmas, mint amilyenné fölfújta magát. Amikor ráébred, hogy nem méltó a magáról festett képhez, akkor nagy bajban lesz.

  De az, ahogy dolgozik, gyönyörűséges látvány. Senki és semmi nem állhatja az útját, amikor valamilyen sztori nyomába ered. Átgázol a bürokrácián és a bürokratákon, ellenállhatatlanul pökhendi, és mindig igaza van (a saját szemében). Azért mondom el neked mindezt, mert ha nagy író akarsz lenni, lehet, hogy neked is ugyanerre lesz majd szükséged.

  Amikor elmeséltem neki, hogy a Búcsú a fegyverektől alapján írtál egy novellát, csak Mexikóba tetted a színhelyt, lelkesen hahotázott, azonnal tollat ragadott, és a mellékelt levélkét írta neked…

 

  Kedves Gideón Zadok!

  Abigail Winterstől tudom, hogy belőled nagy író lesz. Hát ha az én cselekményemet lopod el, jó úton jársz. Egyszer majd elmondom neked, én hány cselekményt „vettem kölcsön”. Csak azt ne feledd, fiam, hogy mindig a legjobb helyről kell lopni! A regényíráshoz olyan bátorság kell, mint a maratoni futáshoz, és ha már egyszer úgyis futni kell, hát az ember mindjárt meg is nyerheti a maratont. Ha vakon hiszel magadban, és bízol a jó szerencsédben, abból baj nem lehet. A világ minden tökkelütöttje fitymál és leszól majd, mert még annyi tehetségűk sincs, hogy egyedül fölhúzzák a cipzárukat. Fütyülj rájuk, különösen a kritikusokra. Állj szilárdan a lábadon, fiam, akármennyire bántanak és akármennyire fáj is. Remélem, egy szép napon még a fülembe jut a sikered híre.

  Barátod,

  Hemingway Papa

 

  Gideón bement a konyhába, ledobta a könyveit a linóleummal letakart asztalra, és bekukkantott a jégszekrénybe. Mint rendesen, most is szinte üres volt. A néhány ott árválkodó szendvicshús nem volt különösebben étvágygerjesztő. A falitáblán ott fityegett Leah szokásos cédulája. Az állt rajta, hogy anyunak hivatalos ügyben el kellett mennie, és nem is megy haza éjszaka. Molly majd készít egy finom rántottat. Meg van egy alma is. És anyu sokszor csókolja.

  Leah egyre arcátlanabbul kalandozott. Gideón megvonta a vállát. Már le akart ülni a házifeladata mellé, amikor fölnézett, és Mollyt pillantotta meg az ajtóban. A nővére szörnyen festett.

  – Szia! – mondta Gideón. – Mi bajod? Rosszul vagy?

  – Láttál ma újságot? Hallgattad a rádiót?

  – Nem. De hát mondd már, mi a baj?!

  Molly letette a délutáni Hírmondót az asztalra, a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Gideón rámeredt a nagybetűs címre:

 

  norfolki pilótanő halála spanyolországban

  Légicsatában lelőtték Abigail Winterst, az első világháborús mesterpilóta lányát!

 

  Abigail Winters halála az ifjú Gideón életének leglesújtóbb, legtragikusabb élménye volt. Napokon át kábulatban járkált, alig evett, alig aludt. Órákat töltött a garázs padlásán, a „dolgozószobájában”. Aztán jött a végső csapás, amikor az anyja bejelentette, hogy elviszi Norfolkból. Gideón ezután szinte ki sem mozdult a padlásról, egész napokat és fél éjszakákat töltött ott, összegömbölyödve, belebámulva a semmibe.

  Molly gyakran fölment hozzá, a szó szoros értelmében beletömte az ételt, és nem hagyta békén, amíg egy-két szót ki nem csalt belőle.

  – Haragszol rám? – kérdezte.

  – Nem.

  – Anyu már valószínűleg réges-régen eldöntötte, hogy elmegyünk Baltimore-ba. Csak az alkalomra várt, hogy apu elutazzon valahová. Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem tudtam rávenni, hogy meggondolja magát.

  Gideón hirtelen kirobbant:

  – Nem akarok elmenni Norfolkból! Itt van minden haverom. Több mint háromszáz pontot szereztem a csapatnak, most választottak meg kapitánynak! Egy srác belém kötött, erre négy árvaházi gyerek ment neki. Most írom nekik a következő színdarabot. Abigail apja elvitt repülni, és meg akar tanítani repülőt vezetni. Úgy bánik velem, mintha a fia volnék, és nagy szüksége van rám!

  – Gideón, drágám, nem lesz Baltimore olyan szörnyű! Ott lesz egy tucatnyi korodbeli unokatestvéred, és tudod, Lázár bácsi meg Dominick bácsi mennyire szeret…

  – Én nem akarok abban a Monroe Street-i házban lakni! Tele van patkánnyal. És minden iskolaudvar betonozva van!

  Mollynak könnyek szöktek a szemébe.

  – Ne sírj, Molly!

  – Olyan rossz, hogy nem leszek veled, hogy vigyázzak rád – zokogta Molly –, de nagyi is úgy szeret…

  – Persze… persze…

  – Édesem, én már tizenkilenc éves vagyok. Másfél évvel ezelőtt be kellett volna fejeznem a középiskolát. Valahányszor máshová költöztünk, mindig évet vesztettem. Valamennyit behoztam az elmaradásból, de ha fölmegyek Baltimore-ba, megint lejjebb raknak eggyel. Itt maradok Norfolkban, hogy az osztályommal érettségizhessek. Ha befejezem az iskolát, rögtön szerezhetek valami rendes állást, és érted küldhetek vagy elmehetek hozzád.

  Gideón zsebre dugta a kezét, összeszorította a fogát.

  – Jól van, kicsi? Mondd szépen, hogy jól van!

  – Persze, megértelek. Tényleg. Egyszerűen csak önző vagyok.

  Molly az öccse vállára tette a kezét, a szemébe nézett, félmosoly jelent meg az arcán.

  – Szia, kék szemű!

  Gideón kihúzta magát, küszködött, hogy összeszedje a bátorságát.

  – Isten mindig szenvedést ró az írókra. Isten mindig próbára tesz minket, hogy lássa, elviseljük-e, őneki kemény legények kellenek.

  – És még valamit meg kell mondanom neked, Gideón. Nézz rám. Danny meg én három hónapja titokban összeházasodtunk. Még anyu sem tudja. Mind a ketten nagyon, nagyon szeretünk téged. És Danny ugyanúgy szeretné, hogy velünk legyél, mint én.

  – Én is szeretem Dannyt – mondta Gideón. – Örülök, hogy egymáséi lettetek.

  – Jaj, Gideón! Ölelj át, és szoríts meg, ahogy csak tudsz!

 

*

 

A néger hajóinas bezörgetett. Leah pongyolát húzott, kinyitotta a kabin ajtaját.

  – A tea és a pirítós, asszonyom – mondta az inas. – Körülbelül egy óra múlva Baltimore-ban vagyunk.

  Gideón lekászálódott a felső ágyról, megmosta az arcát a parányi mosdókagylóban, fogat mosott. Az anyja is odaoldalazott, félretolta. Leah kikészítette az arcát, fehér púdert és sötét szemfestéket rakott magára, amitől beesettnek látszott az arca, úgy festett, mint egy tüdőbajos. Gideón már nemegyszer látta, ahogy az anyja előállítja ezt a különleges sápadtságot, amikor veszekedni készült az apjával, vagy szociális segélyért folyamodott, vagy ingyen orvost keresett a fiának, egyszóval valamilyen okból ki akarta mutatni, mennyire szenved.

  – Fölmegyek reggelizni – mondta Gideón.

  – Csak vigyázz, mit rendelsz – mondta Leah –, ne felejtsd el, hogy nem ehetsz sem tojást, sem szalonnát, és ne tejet igyál, hanem írót!

  Gideón kiment a fedélzetre, hogy beszívhassa a csípős hajnali levegőt. A Norfolkból Baltimore-ba tartó éjszakai gőzös töfögve haladt az öblön át. A fiú még mindig nagyon szenvedett Miss Abigail halálától. Rákönyökölt a korlátra, azon járt az esze, hogy megpróbálkozik egy regénnyel, amelyből majd megtudja a világ, milyen nagyszerű nő volt Abigail Winters.

  Leah gondosan, több hónap alatt készítette elő a távozását. Többször kinyilvánította azon megállapítását, hogy a norfolki víz ihatatlan, szinte mérgező, a klíma elviselhetetlen, és még a levegő is tele van veszélyes szennyezőanyagokkal. És mindez rettenetesen ártalmas Gideón egészségére.

  Molly és Gideón már régen kitalálta, miben sántikál az anyjuk. Elege volt apuból és a házasságukból. Egy New York-i fogász hirtelen telefonözöne arra engedett következtetni, hogy nemcsak Leah fogai iránt tanúsít érdeklődést…

  Leah mindig nagyon ügyesen tudott munkát szerezni, mármint nem magának, hanem Nátánnak. Számos hétvégére kerített már neki számos mellékmunkát. A gyerekek rájöttek, hogy ezzel nemcsak a mindig üres éléskamrát akarja megtölteni, hanem el akarja távolítani otthonról a férjét, hogy zavartalanul bonyolíthassa ugyancsak számos randevúját.

  Kevéssel az iskolai szünet előtt Leah közölte Nátánnal, hogy rokonok révén sikerült munkát szereznie neki az egész szezonra Pittsburghben. Mihelyt Nátán elindult északra, Leah csomagolni kezdett, mondván, hogy nem lehet tovább bírni az egészségtelen norfolki éghajlatot, vizet és életkörülményeket.

  Először hallani sem akart arról, hogy Molly Norfolkban maradjon, de amikor Molly megfenyegette, hogy mindent kitálal Nátánnak, engedett.

  Gideón már sokszor járt az öbölben közlekedő gőzösökkel Baltimore-ban. Többnyire élvezte. Dominick bácsival rengeteg baseballmeccset megnéztek az Oriole Parkban, méghozzá nem is akármilyen csapatokat, hanem olyanokat, amelyek csak egy hajszállal voltak a vezető ligák mögött. Aztán ott voltak a koncertek meg az operák a Lyric Hallban, néha pedig egészen jó vendégtársulatok előadásai a Ford Színházban. Az unokatestvérek is rendesek voltak, Gideón pedig különösen kedvelte Lázár bácsit, aki régebben tengerészgyalogos volt, meg a nagy keblű francia feleségét, Simone nénit.

  Ahogy a hajó lassan beúszott a baltimore-i öbölbe, Leah keze idegesen babrált a fia vállán. A President Warfield a kikötőhely felé fordult, ügyes manőverezéssel a parthoz simult, és a helyére gördítették a kikötő-hidat.

  – Ott van! – kiáltotta Leah. – Anyus! Anyus! Itt vagyok!

  Hannah nagymama észrevette őket, és lelkesen hadonászott, mialatt kiszálltak.

  – Anyus! Anyus!

  Ölelések! Könnyek!

  – Gideón! Nézze meg az ember, hogy megnőtt ez a fiú!

  – Beteg szegény. Norfolk tönkretette. Hála istennek, hogy itt vagyunk!

  – Gyertek, Leah, gyertek csak. Lázár autóval jött. A móló másik felén parkol.

 

*

 

A Monroe Street-i fehér márványlépcsős, vörös kis téglaház kisebbnek és zsúfoltabbnak rémlett Gideón szemében, mint amilyenre emlékezett. Mennyi hely jut majd itt neki? Hogy tud úgy írni, hogy mások alszanak vele egy szobában?

  Ahogy csivitelve betódultak az utcai szobába, Moses nagypapa szinte föl sem nézett a varrásból. „Nocsak – gondolta magában Moses –, Leah már megint hazajött.”

  Nagyi öregebb és lassúbb volt már, de nem feledkezett el Leah szokásos lábfürdőjéről. Gideón fölkuporodott egy törött, lábatlan, kiálló rugójú, túltömött pamlagra, mely idétlenül állt a konyha egyik szögletében. Moses kisurrant a műhelyéből, hogy a hátsó tornácról hallgatózzék, miközben lerakott egy tucatnyi patkányfogót, közöttük néhány akkorát, hogy egy tehénnel is elbánhattak volna.

  Amíg Leah lába ázott, Hannah tett-vett, előkészítette a sütéshez a szombati kalácsot, a barcheszt. Dagasztotta, nyújtotta a tésztát, aztán ügyes mozdulatokkal csomókba csavarta. Gideónnak a kezébe nyomta a vajas edényt, hogy nyalja ki.

  – Anyus, én látástól vakulásig gürcöltem! Az a kis mamzer Nátán az utolsó garast is elszedte! Ha nem jártam volna házról házra, hogy munkát keressek neki, éhen haltunk volna!

  – Én rögtön mondtam, hogy semmirekellő az a Nátán. Most már talán hallgatsz az anyádra.

  – A szomszéd ajtaja elől kellett ellopnom a tejet, hogy inni adhassak annak a szerencsétlen gyereknek.

  – Semmirekellő egy alak. Ezekkel a kommunistákkal csak a baj van. Örülj, hogy megszabadultál tőle – mondta nagyi, és úgy tett, mintha köpött volna egyet a padlóra. – És hol van Molly?

  – Megszakad tőle az ember szíve. Ott maradt Norfolkban, képzeld, azzal az ürüggyel, hogy az osztályával akar leérettségizni. Mintha a baltimore-i Western Középiskola valami szemétdomb volna! Az az igazság, hogy Molly alighanem összeszűrte a levet azzal a Danny Shapiróval. És nem titok, mit akar tőle a fiú.

  – Amit minden férfi.

  – Valami mongol családból származik, vagy honnét. Egy fokkal vannak a svarcerek fölött. Könyörögtem neki: „Molly, ne tékozold az életed erre a fiúra! Miféle jövőd lesz mellette?” De mintha a falnak beszéltem volna. Manapság a gyerekek fütyülnek arra, hogy mit mondasz nekik. Csak azért imádkozom, nehogy egy kis ajándékkal a hasában érkezzen meg Baltimore-ba.

  – A smokknak aztán nincs lelkiismerete – mondta egyetértően Hannah.

  – No és Gideónt hol helyezzük el?

  – Fent, az utcai szobában. Al és Fanny gyerekeivel.

  „TE JÓ ISTEN!” – gondolta Gideón.

  Odakint összecsattant egy túl érzékeny patkányfogó, és Moses elkáromkodta magát. Csöngettek.

  – Moses! – kiáltott ki Hannah. – Csöngettek! Biztosan Mr. Sachs jött próbálni.

  Moses becsoszogott a konyhába, zsíros mellénye alól kilátszott az imasál széle. Csontos mutatóujját rászegezte Gideónra.

  – Nem volt meg a bár-micvód. Majd eljársz a zsinagógába, és tanulsz, hogy a Tóra elé járulhass!

  – Én nem megyek zsidó iskolába – mondta dacosan Gideón.

  – Mi vagy te, goj?

  – Fogd be szádat, és nézd meg, ki csöngetett! – parancsolt rá Hannah a férjére.

  – Ez a fiú akasztófán fogja végezni! – bömbölte a nagyapa, és kicsoszogott.

  – Hogy az ördög vinné el! – mondta Hannah, amikor Moses kiment. – Annyit sem keres, amiből egy kanárit el lehetne tartani. Ha egy héten három dollárt összeszed, ünnep van. És Fanny férje, Al Singer se valami nagy szám. Abból az öt dollárból élünk, amit Lázártól kapunk, meg néha leesik pár dollár attól a digótól, Abruzzitól.

  – És mi van Gilbert Diamond millióival? – érdeklődött Leah.

  – Tudod, mit kapunk tőle? Túrót!

  – Jake Rubenstein sem segít?

  – Mikor volt Jake Rubensteinnek egy vasa is? Nű, átmegyek a szomszédba, fölhívom Pearlt, hogy küldessen át a digóval egy összecsukható ágyat. Leah, te majd a középső szobában alszol velem.

  Leah kérdően a bejárati ajtó felé mutatott, ahol Moses kiment.

  – Az alter kocker? Neki a műhelyben van egy ágya. Még az is túl jó neki. Ötven centtel se járul hozzá a háztartáshoz!

  – Sebaj! – mondta Leah. – Úgysem leszek itt sokáig. Anyus, ülj le, valamit el kell mondanom. Ülj csak le. Beszéljünk jiddisül.

  Gideón tökéletesen értett jiddisül, akárcsak előtte Molly.

  – Anyus, én a sábbát után elmegyek. Képzeld el, meghívtak New Yorkba.

  Hannah fürkésző tekintettel ránézett a lányára, megtörölte a kezét, és leült.

  – Megismerkedtem valakivel… egy New York-i fogorvossal. Azt hiszem, ő az igazi.

  – Máris, ilyen hamar?

  – Tulajdonképpen a nyáron ismerkedtem meg vele, egészen véletlenül. Virginia Beachben voltam, és ő ott töltötte a szabadságát a családjával.

  – A szüleivel?

  – Nem egészen. A családjával. A feleségével és a gyerekeivel.

  – De hát Leah, te férjes asszony vagy, ez meg nős ember!

  – Nagyon, nagyon szerencsétlen ember. Már majdnem egy éve nem hált együtt a feleségével.

  – Te elhiszed ezt a maszlagot? Vigyázni kell a fogorvosokkal, különösen, amikor gázzal altatnak. Sylvia nagynénéd, Isten nyugosztalja, egyszer hirtelen fölébredt a fogorvosi székben, és nem akarom kimondani, hogy mit talált hol…

  – Anyus, én tudom, mi a különbség a szerelem és a szalmaláng között. Ez a fogorvos úriember. Háromemeletes, elegáns háza van a Bensonhurst negyedben. Autója is van, egy 1937-es Terraplane, és kétévenként új autót vesz. Hidd el, anyus, a kisujjamat sem mozdítottam azért, hogy fölhívjam magamra a figyelmét! De amikor meglátott fürdőruhában kijönni az öltözőből, vége volt. Pedig én még csak oda se biccentettem neki.

  – Hát persze hogy nem. És mi történt?

  – Semmi sem történt, anyus, de fülig szerelmes lett szegény. Pedig semmivel sem provokáltam ki. Aztán jöttek a szerelmes levelek, a virágok. Szóval, tudod… elmentem egy hétvégére New Yorkba. Persze, szigorúan csak társasági jellegű vizitre. Istenem, hogy miket kellett kitalálnom annak a sunyi kis Nátánnak!

  – Nem tetszik ez nekem, Leah. Egy gyermekes családot teszel tönkre.

  – Hogy mondhatsz ilyet, anyus?! Ez a szerencsétlen ember évek óta a legteljesebb nyomorúságban él. A legkevesebb, hogy egy kis együttérzést, egy kis megértést kapjon tőlem! Áhítozik a kultúrára. Mi a rossz egy kis kultúrában?

  – Á… á… én… nem kapok… – kiáltott föl hirtelen Gideón.

  – Mi baja a fiúnak? – kérdezte Hannah rémülten, ahogy Gideón a torkát szorongatva levegő után kapkodott.

  – Nem kapok levegőt!

  – Jaj istenem! – sikoltotta Hannah.

  – Semmi baj, anyus – mondta Leah. Kilépett a lavórból, és megcsúszott a padlón, ahogy elindult a táskája felé.

  – Itt van az adrenalinos spray!

 

*

 

Nátán már rettenetesen kiéhezett arra, hogy egy hétvégét otthon töltsön. Amikor belépett a lakásba, rémületében tágra nyílt a szeme. A bútort, nem lévén törlesztve az ára, elszállították, és az üres lakás úgy festett, mint egy öreg kurva, akinek ellopták az arcfestékeit.

  Nátán rettenetesen kimerültnek érezte magát. A pittsburghi munka dögletes gürcölés volt, a szokásos robot egy álnok, hazug háziúrnak. Amikor megpróbálta benyújtani a számlát, gevalt! Ezt még annak a másik tapétázónak, Hitlernek sem kívánta volna. Egy havi profit ment füstbe!

  Egyre nőtt benne az indulat. A homlokán lilán kidagadtak az erek.

  – Kivágta az ablakot, és elüvöltötte magát:

  – Botrányt csinálok! – A szomszédok, akik már hozzászoktak Leah öngyilkossággal való fenyegetőzéséhez, a fülük botját sem mozgatták.

  A falitáblára tűzött céduláról megtudta, hogy Molly még mindig Norfolkban van, egy ottani elvtársnál lakik. Őrá is várt egy levél.

 

  Kedves Nátán!

  Hogy mostanáig, emberfeletti erőfeszítéssel kitartottam, az csak emberi hűségemet és lojalitásomat bizonyítja. De előbb-utóbb a legerősebb embernek is meg kell törnie…

  Norfolk lassan kiszívta az életet drága fiunkból, Gideónból. Az ő érdekében… rettenetes fájdalommal jutottam el arra a végső következtetésre, hogy te alkalmatlan vagy apának és családfőnek, és valószínűleg jórészt te vagy az oka a fiú betegségeinek. Válókeresetet nyújtottam be… ha netán botránnyal fenyegetőznél, határozott lépéseket kell tennem, hogy jobb belátásra térítselek…

  Bizonyos kormányszerveket nagyon érdekelne a tevékenységed. Gondolom, tudod, mire célzok. Nem szokásuk dédelgetni a nemkívánatos idegeneket, és bizonyos vagyok benne, hogy semmi kedved visszamenni Lengyelországba… Megpróbáltam, Isten lássa lelkemet, mindent megpróbáltam, de te kitapostad a szerelmet egy érzékeny virágból, belőlem.

  Üdvözöl

  Leah

 

  Leah tökéletesen játszotta ki az aduját. A párt volt Nátán élete. A zsidó párttagok tömegesen léptek ki ugyan, de néhányan, mint Nátán is, nem tudták volna elviselni az életet az elvtársak nélkül, ők maradtak, és befogták a szájukat. Nátán végig hallgatott a sztálini tisztogatások alatt, amikor leszámoltak a köztiszteletben álló, nagy bolsevik öregekkel, az értelmiségiekkel, a szakemberekkel, a művészekkel, amikor erőszákkal kicsikart „vallomások” után likvidálták őket.

  Amerikában a párt már csak önmaga árnyéka volt. Már nem engedhette meg magának, hogy kitaszítsa az olyan hűséges közkatonákat, mint Nátán Zadok. Áthelyezték Philadelphiába, magasabb beosztásba, hogy szedje össze az ottani zsidó pártcsoport szétszóródott maradványait. Első feladata az volt, hogy befolyása alá vonja a helyi zsidó festők és tapétázók szakszervezetét. A párt utasította arra is, hogy szó nélkül egyezzék bele a válásba, továbbá fizessen heti három és fél dollár gyermektartást Gideónnak.

 

  Drága Fiam!

  Először is tisztázzunk néhány dolgot. A múlt hónapban azért nem jöttem Baltimore-ba, mert beteg voltam. Éjszaka is tapétázom, néha egészen hajnalig, hogy eleget tehessek a kötelezettségeimnek. Előfordult-e valaha, hogy nem küldtem meg neked a heti 3,50$-t, még ha a falatot kellett is megvonnom a számtól? Előfordult? És mi van a plusz egy dollárral, amit hozzáteszek, pedig néha kölcsön kell kérnem? Tehát ha nem jövök Baltimore-ba, annak az az oka, hogy beteg vagyok. Az orvos szerint az állapotom egy ideig még nem fog javulni, úgyhogy jobb, ha nem utazgatok. Ennyit erről a badarságról. Ha testileg és anyagilag képes volnék az utazásra, nyomban ott lennék.

  Ami viszont a másik dolgot illeti, egy haladó szellemű család fia semmilyen körülmények között nem vetheti alá magát az olyan megaláztatásnak, mint a bár-micvá szertartása. Ha megteszed, soha nem bocsátok meg neked.

  És most térjünk át komolyabb dolgokra. Nem tudom, mitévő legyek veled. Gondolj bele, már nem vagy kisfiú, én meg üt aggódom, hogy miért nem írsz nekem. Mindennap nézem, nem jött-e levél. Még egypár sorral sem akarod csillapítani a sóvárgásomat, elmondani, hogy mi van veled? Kérdezlek, fiam, hát rendes dolog ez????

  Kérlek szépen, légy jó fiú, ülj le, és írj egy szép levelet! Tudod, mennyire szeretlek. Most, hogy nincs munkám és nincs keresetem, szóba sem állsz velem. Amikor újra elkezdek dolgozni, és megint lesz egy kis pénzem, megint szóba állsz velem. Ezek szerint a gazdagok pártján állsz, a szegények ellen? Ezt nem tudom elhinni. Ha nem írsz rendszeresen, csak azt hihetem, hogy a szegények ellen vagy. Hát majd meglátjuk. Légy jó fiú, írjál, és vigyázz magadra!

  Szerető apád,

  Nátán

 

LÁZÁR

1939–1941

 

Lázár Balaban vagyok, a patikus, Gideón nagybátyja. Fontos szerepet játszottam Gideón életének egy nehéz időszakában, 1939 és 1941 között.

  Mire Gideón Norfolkból megérkezett Baltimore-ba, az én helyzetemben jelentős javulás állt be. A nagy gazdasági válság és a szinte rabszolgasorban leélt évek után végre meg tudtam vásárolni az üzletrészt Gilbert Diamondtól. Miután így önállósodtam, nagyon jól ment dolgom.

  Drága feleségem, Simone, istenadta kincsnek bizonyult. Takarékos volt. Tele volt ötletekkel. Élet volt körülötte.

  Abban az időben az ember szinte bagóért megszerezhetett egy-egy jó patikát. Eladtuk a régi üzletünket, és hogy úgy mondjam, „felköltöztünk” egy kellemes, zöldellő lakónegyedbe, ahol tanárok és orvosok voltak a vevőink. Vegyes negyed volt, sok zsidó család, de olaszok és írek is lakták. A legtöbbje jól élt. Békés környék volt. Az üzletem a Garrison Boulevard és a Liberty Heights Avenue keresztezésénél, a lehető legforgalmasabb helyen állt.

  Miután a három nővérem társaságában fölnevelt Hannah, a nevelőanyám, akit mindig is az igazi anyámnak tekintettem, mi történt? Simone három lányt szült nekem. Priscillát, Traceyt és Laurie-t. Az én csodálatos feleségem három kis ékszert nevelt belőlük. Élettel tele, gyönyörű otthonunkban éltünk a Belle Avenue-n, néhány utcányira a patikámtól.

  Amikor a háború alatt Franciaországban feleségül vettem Simone-t, özvegy volt, egyedül nevelte a kisfiát, Pierre-t. Örökbe fogadtam a fiút, és remek fiatalember lett belőle. Már egyetemre járt, nem is akárhová, hanem az MIT-re, ott készült mérnöknek.

  Gideónt mindig örömmel láttam. Gyakran jött át a patikába dolgozni, meg kicsalni egy-egy vacsorát Simone-ból, az istenáldotta szakácsművészből. Gideón tehetséges fiú volt. Nálunk mindenki tiszta szívből szerette, és föl is ajánlottam, hogy odaveszem hozzánk. Leah azonban nemet mondott, azzal, hogy Gideónnak jobb, ha a Monroe Streeten lakik vele és Hannah nagymamával. Az volt az igazság, hogy Leah nem szerette Simone-t, és az ő torz gondolkodásában Simoné valamiféle fenyegetésként jelent meg, mintha el akarná venni tőle a fiát. Mit tehettem?

  Az unokaöcséim, unokahúgaim és a tulajdon gyermekeim között is nem egy ragyogó elme volt. Tudtuk, hogy egyikük-másikuk lázba hozza majd a világot, és olyan család leszünk, amelyre büszke lehet Amerika. De Gideón volt az, akire mindig ránehezedett egy súlyos teher, szinte átok. Tőle várták azt, hogy csodagyerek legyen.

  Amikor visszatért Baltimore-ba, valami nyugtalanság dolgozott benne. Nem sok idő telt bele, hogy a többi srác élére álljon. Nem az iskolában, ahol épp csak átevickélt egyik osztályból a másikba, hanem kint az utcán. Amikor a kisfiúkból lesznek vagányok, vigyázni kell velük. Gideón rászokott a dohányzásra, csatlakozott egy bandához, és általában látszott, hogy bajok lesznek vele.

  A Monroe Streetről nyílt egy Herbert Street nevű utca. Alig volt több sikátornál, parányi sorházak álltak benne végig, szegény ír és még szegényebb portugál halászok lakták. Ocsmány utca volt, ocsmány kölykökkel, minden este zengett a szomszédok közötti és a házakon belüli csetepatéktól.

  Gideón Zadok a maga éles kis szemével össze tudta fogni és vezetni tudta a bandáját. Fosztogatták a környékbeli boltokat, keresték, hogy hol van másik banda, akikkel verekedni lehet, bicikliket loptak, és eladták az alkatrészeket, és minden egyéb módon keresték a bajt.

  A gyerek magára volt hagyva. Az apja, Nátán Philadelphiában volt, Molly Norfolkban, Leah pedig többnyire nem otthon töltötte az idejét. Gideón nevelése jórészt Hannah nagymamára maradt. Hannah rettenetesen szerette a gyereket, de már megöregedett. Az ilyen vasakaratú matriarcháról, mint Hannah, az ember azt hinné, sohasem öregszik meg, de most már minden vasárnap láttuk rajta.

  Nagyi megstoppolta Gideón zoknijait, kimosta a ruháit, enni adott neki, de ennyi volt az egész. Nem tudott megbirkózni egy szilaj kamasszal, akiből gyorsan utcai verekedő lett.

  Dominick Abruzzi az idők során fölvitte detektív-őrmesterig, és az eltelt évek alatt összebarátkoztunk.

  – Aggódom Gideón miatt – mondta.

  – Én is, Dom.

  – Eddig még rá tudtam beszélni az ifjúságvédelmiseket, hogy a gyerek neve ne kerüljön be a nyilvántartásokba. Egyelőre büntetlen előéletűnek számít, de Dom bácsi se mindenható.

  – Szerintem szólnunk kéne az apjának. Talán többször elvihetné Philadelphiába, hogy legyen valami, amit a srác örömmel vár.

  Dommal megbeszéltük, hogy megtesszük, ami tőlünk telik, bár egyikünk sem szerette Nátán Zadokot meg a kommunista szarságait. Fölhívtuk telefonon.

  – A szomszéd lakásban vagyok, nem tudok beszélni, és a szomszédnak kell a telefon – mondta Nátán.

  – A fiad bajba fog keveredni – mondtam.

  – Nagyon nehéz volna elhelyezni Philadelphiában. Itt egy talpalatnyi hely sincs. Ide hallgass, majd írok egy levelet…

  Dom is odadugta a fülét, hogy hallja, mit mond Nátán. Most kikapta a kezemből a kagylót.

  – Ide figyeljen, Zadok, a fiát egy lépés választja el a javítóintézettől! Ahhoz majd mit szólnak az elvtársak a Központi Bizottságban?

  – Jól van, jól van, csillapodjon, Abruzzi. Maga Mussolini-fasiszta! – sziszegte Nátán.

  – Vigye el Philadelphiába, amilyen gyakran csak tudja, és töltsön vele minél több időt!

  – Jó, majd elintézem, kerül, amibe kerül. Külön utaztatni, külön főzni, mosni, ruháztatni… Tudja, hogy minden héten küldöm neki a tartásdíjat… – nyafogta Nátán.

  Amikor elköszöntünk, Dommal mind a ketten a fejünket csóváltuk.

  – Hát ez nem sokat fog segíteni. Atyaúristen…

  Magunkra vállaltuk, hogy amilyen óvatosan csak lehet, leválasztjuk Gideónt a bandájáról. Mint nyomozónak, Domnak szabad bejárása volt minden kulturális és sporteseményre. Ha valaminek a legkisebb köze volt a baseballhoz vagy a zenéhez, oda elvitte Gideónt.

  Én biztattam a fiút, hogy amikor csak kedve tartja, látogasson meg minket. Pierre az egyetemre járt, a három lányom nem sportolt, így hát élvezet volt valakivel végre kosárra dobálni egy kicsit. Mind a ketten szerettünk futni, sokszor kocogtunk egyet kora este a környéken. Mindig elhaladtunk a Garrison meg a Forest Park Középiskola mellett. Modern iskolák voltak, körülöttük pázsit, fák, tisztaság és nyugalom. Nem volt nehéz észrevenni, mennyire szeretett volna Gideón ilyen iskolákba járni.

  Így hát egy kis cselt főztem ki vele. Az én Belle Avenue-i címemet a sajátjaként feltüntetve, átiratkozott a belvárosi iskolájából. Bevált a dolog, és a fiú nagyon megszerette a Garrisont. A szakkörök, különösen az önképzőkör sokat segítettek abban, hogy ne az utcán töltse az idejét.

  Esténként kiültünk, a tornácra, ringatóztunk a függőszéken, és ahogy egyre jobban összebarátkoztunk, elmondta, milyenek voltak a philadelphiai látogatások.

 

Többnyire mélyen aludtam, amikor a kalauz bekiáltott: „Chester, Chester következik!” A vonat begördült egy fedetlen, emelt peronú állomásra. Körös-körül a századforduló táján épült, vörös téglafalú gyárak álltak, egy utcányival odább pedig a sarkon a Colorado Café neonfényei villóztak. Fura név egy régi vasúti kocsiból átalakított kisvendéglőnek. A vonat ablakából láttam a nagy feliratot egy épületen: CHESTER A MAGA SZERENCSÉJÉNEK KOVÁCSA. A következő állomás volt Philadelphia. Istenem, mindig abban reménykedtem, hogy soha többé nem látom azt a feliratot.

  Apus gyakran költözött, de mindegyik lakása ugyanúgy nézett ki. Mintha mindegyik második vagy harmadik emeleti lett volna, egy kicsit ijesztő, mert többnyire az épület hátsó felén voltak, és a folyosókon sohasem működött a világítás. A falakon sok sötét mahagóniburkolat, minden dohos, mindenütt félhomály. Amikor beléptem, először mindig a naftalin szaga csapott meg a hallbeli szekrényből, ahol apus egyetlen jó öltönye lógott.

  Apus egy párttagot vett el, két nálam idősebb fiúval. Nem voltak rossz srácok. Sokszor együtt slisszoltunk el baseballmeccsekre, és amikor igazi menőket láthattam, például Dizzy Deant és hasonlókat, szinte már megérte az egész utat. Apus állandóan kötekedett a mostohafiaival, és én sokszor kiálltam mellettük, védtem őket tőle. Minden tilos volt, ami jó, még a vicclapok is.

  Apus felesége, Lena állandóan sopánkodott, nyavalygott, zsémbelt. Minden mondata úgy kezdődött, hogy az embernek rögtön védekeznie kellett: „Mi baj, nem tetszik Philadelphia?” Élete nagy öröme az volt, hogy mindenkit teletömött étellel. „Egyél, egyél, egyél, egyél…” Mintha nemi kielégülése lett volna abból, hogy megtömi az embert, és ha nem zabáltam kipukkadásig, azt sértésnek tekintette: „Nem elég jó neked a zsidó koszt?”

  Apussal nemigen változott köztünk semmi. Szinte minden beszélgetésből kioktatás lett: „Tanulj jobban az iskolában!”, „Ne lófrálj huligánokkal!”, „Olvasd el a Párt nagy embereinek műveit!” „Tiszteld a Szovjetuniót!”

  Közben kitört a második világháború, Franciaország elesett, Anglia egyedül maradt. A kommunisták először azt az utasítást kapták, hogy ítéljék el a háborút mint imperialista háborút. Aztán Sztálin lepaktált Hitlerrel Hallottam, hogy erre a pártból csapatostul léptek ki a tagok, de apus védte a paktumot. Később aztán Hitler megtámadta az oroszokat, és erre a kommunisták szerint a rossz háborúból az egyik napról a másikra jó háború lett.

  Én közben fölserdültem, és a maszturbációval egy egész csodás, fantasztikus új világ nyílt meg előttem. Rengeteg könyvet elolvastam, és még beszélgetni is tudtam a dologról Simone nénivel, aki egészen más volt, mint nagyi és anyu. Elmagyarázta az egészet, hogy ne érezzék bűntudatot meg szégyent meg ilyesmit. Meg azt is, hogy ne a lányainál próbáljak választ keresni. Hozzá se értem volna az unokahúgaimhoz! Imádtam őket.

  Egyszer Philadelphiában egy este a fürdőkádban ültem, és elkezdtem maszturbálni. Apus hazaérkezett egy párttaggyűlésről, és abból, ahogy bevágta az ajtót, tudtam, hogy dúl-fúl. Mindig volt egy kulcsa a fürdőszobához, hogy a féltestvéreim meg én ne zárkózhassunk be. Berontott, rajtakapott, és rettenetesen elvert. Én csetlettem-botlottam, csúszkáltam a kádban, alig tudtam megállni a lábamon, ő meg két ököllel püfölt. Ronggyá verhettem volna, de az ember soha ne üsse meg az apját.

  – Mocskos, rohadt, büdös kis disznó! – üvöltötte.

  Megesküdtem, hogy ezért még megfizetek, és meg is fizettem. Ahogy jött az ősz, apus hangulata egyre rosszabbodott. Egy este, amikor hazamentem, váratlanul azt láttam, hogy a konyha tele van elvtárssal. Voltak vagy hatan, az egyikük a Központi Bizottság tagja.

  – Fiacskám, nagy meglepetésem van a számodra – mondta apus. – A Központi Bizottság úgy határozott, hogy a párthűségben leélt éveimre való tekintettel eltekint a korhatártól, és fölvesz téged az Ifjúkommunista Szövetségbe, mégpedig most… mielőtt visszamennél Baltimore-ba.

  Így hát pár perc múlva ott álltam kommunista köszöntésre emelt ököllel, és a Központi Bizottságtól jött elvtárs után mondtam az eskü szövegét… Nem is tudom pontosan, mi történt velem, talán Miss Abigail szólt hozzám a túlvilágról, de… nem tudtam uralkodni magamon… és elkezdtem mondani az amerikai hűségeskü szövegét: „HŰSÉGET ESKÜSZÖM AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ZÁSZLAJÁNAK ÉS A KÖZTÁRSASÁGNAK, MELYET JELKÉPEZ, AZ EGY ÉS OSZTHATATLAN NEMZETNEK, AHOL SZABADSÁG ÉS IGAZSÁG MINDENKI OSZTÁLYRÉSZE.”

  Az elvtársak majd összecsinálták magukat.

  Az apám felüvöltött, és mindenki szeme láttára pofon vágott. Én meg elindultam kifelé.

  – Amerikai vagyok! Amerikai! – ordítottam.

  – Jössz vissza rögtön?! – förmedt rám az apám.

  – Eredj a büdös francba! – mondtam, és elrohantam. Egészen a vasútállomásig rohantam, fölkapaszkodtam egy tehervonatra, azzal tettem meg az út egy részét Baltimore-ba, a többit pedig autóstoppal.

  Apust a következő héten kizárták a pártból, és megírta nekem, hogy ezt soha nem fogja megbocsátani. Két hét múlva már nem hagyott élni, hogy miért nem írok. Sohasem vallotta be, de az élete legnagyobb jótéteményét tettem vele.

 

A sógorom, Al Singer mindig nehézségekkel küszködött. Olyan sok házat olyan szépen kifestett, hogy végül lehetősége nyílt megvenni egy nyugdíjba vonuló vállalkozótól az üzletét.

  – Lázár, a segítségedre van szükségem – kérlelt.

  Al nem született nagymenőnek, de becsületes ember volt. Kölcsönadtam neki a pénzt, hogy önálló vállalkozásba foghasson. Elég sokáig kellett várnom, sok veszekedésünk is volt, de az utolsó centig mindent visszafizetett. Al, Fanny meg a gyerekeik végre saját házba költözhettek a Monroe Street-i emeleti lakásból.

  Mivel így hely szabadult föl nagyi házában, Molly és a férje, Danny odaköltözött Norfolkból, főleg azért, hogy Molly gondját viselhesse Gideónnak. A fiúnak mindennél jobban szüksége volt valamire, ami csakis az övé. Kapott tőlem ajándékba egy kiskutyát. Gideón valósággal imádta azt az állatot. Dinkynek nevezte el. Korcs volt, de Gideónhoz hasonlóan nagy utcai verekedő. Gideón biciklikosarában közlekedett, Gideón mellén aludt. Hogy mi mindenre képes nem volt azért a fiúért!

  Most, hogy Molly is itt volt Baltimore-ban, egy rövid pillanatra szebbnek látszott Gideón élete. Aztán sorra jöttek a csapások, bumm, bumm, bumm.

  Leah visszatért az egyik kalandjából, és nyomban beköltözött a fia hálószobájába, úgyhogy Gideón kénytelen volt kiköltözni a konyhába. A fiú elment az osztálytársaival egy hétvégi kirándulásra, és amíg távol volt, az anyja elvitette Dinkyt az állatmenhelyre, hogy altassák el.

  Leah egy szót sem szólt erről Gideónnak, és a fiú szentül hitte, hogy a kutyát ellopták, hiszen Dinky magától sohasem szökött volna el tőle. Egy hónapon át égen-földön kereste, járta a környéket, kiáltozott a kiskutyája után. Szívettépő volt.

  Egy este kihallgatta, ahogy az anyja jiddisül beszélgetett a nagyival. Leah elmondta, hogy ő vitette el a kutyát.

  – Tele volt bolhával. Gideón rettenetesen allergiás mindenre. Azt gondoltam, így lesz a legjobb. Nem tudtam, hogy így ki fog borulni miatta.

  Nem tudom, igazában Gideón valaha is megbocsátott-e ezért az anyjának, de olyan volt a fiú, mintha a lelke egy része meghalt volna – és a helyébe harag költözött.

  Néhány héttel azután, hogy Gideón megtudta, hogy Dinkyt elaltatták, Danny Shapirót elütötte egy teherautó, és bizonytalan időre kórházban kellett maradnia, mert betörött a feje, és eltörött több csontja. Molly rosszul fizetett titkárnő volt, az ő fizetése nem volt elég a kórházi számlákra, még kevésbé arra, hogy eltartsa magát, a férjét, az anyját és az öccsét. Dom meg én ismét a zsebünkbe nyúltunk.

  De hála istennek, eggyel kevesebb lett az éhes száj, mert Leah nemsokára megint elment. Ezúttal Washingtonba, ahol feleségül ment a Sears, Roebuck áruház cipőosztályának egyik kis eladójához, aki kellemes dolgokat művelt a női lábakkal, és hébe-hóba végig is hordozta rajtuk a tekintetét, ha hagyták. Úgy látszott, Leah most egy időre talán meg is állapodik ennél a pasasnál.

  Aztán jött a harmadik csapás, a legszörnyűbb, Hannah nagymama halála, isten nyugosztalja szegényt. Hála istennek, álmában vitte el egy szívroham. A családot megrendítette a halála, életünk legszörnyűbb eseménye. Szemlátomást Gideón szenvedett a legjobban, akit már amúgy is meggyöngített a csapások sorozata.

  Nagyi őt mindig egy kicsit jobban szerette. Hannah éveken át el-elvett egy-két centet a kosztpénzből, és félretette, hogy majd amikor meghal, minden unokája kapjon… tizennyolc egész dollárt. Gideónra viszont ötven dollárt hagyott. „Az a fiú egy zseni – mondogatta mindig. – Egy szép napon még büszkék leszünk rá!”

  Dómnak meg nekem kellett rendbe raknunk Hannah ügyeit, és nem volt más választásunk, mint hogy eladjuk a Monroe Street-i házat, hogy kifizethessük a felgyülemlett adósságtömeget. Ki más fogadta volna be Moses papát, mint Al és Fanny.

  Gideón betöltötte a tizenhatodik évét, de a szíve nem egy vidám kamasz szíve volt. Mindig kedves családtagként viselkedett, és időnként olyan jeleneteket rendezett egyik vagy másik lányommal, hogy a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Többnyire azonban nagyon szomorú, levert volt. Régebben öröm volt elolvasni az írásait, de most a lapokon mindent elöntő kétségbeesés áradt szét. Néha az a szörnyű érzés támadt bennem, hogy ez a fiú a halált keresi. Simoné és Molly ugyanezt érezte.

  Gideón a koedukált Forest Park Középiskolába járt, rengeteg csinos lánnyal együtt. Ez az életnek az az időszaka, amikor a feszes kis bimbók pompás virágokká bomlanak ki. Volt a környéken egy színvonalas kis zsidó klub a fiataloknak, ahol minden hétvégén, a sábbát után táncestet rendeztek.

  Úgy rémlett, hogy minden lány, akivel Gideón megismerkedik, akinek Gideón megtetszik, egy fantazmagória áldozata lesz. Gideón kétségbeesetten keresett valakit, aki csakis az övé. Aki jobban tudja szeretni, mint egy nagybácsi vagy egy nővér. És úgy tett, mintha minden újabb kis románc élet-halál kérdése volna. Mindenkit elbűvölt, minden lányt megkapott, akit akart, de sokan megijedtek tőle. Túl komoly volt, és túl hamar lett komoly.

 

*

 

Danny Shapirót végül kiengedték a kórházból, de olyan munkát kellett keresnie, amelyet ülve végezhetett. A baleset miatt az egyik lába nagyon meggyöngült, és a koponyatörése után rettenetes fejfájások gyötörték. Odavettem magamhoz patikussegédnek, és Mollyval berendeztek maguknak egy kis szobát a bolt mögött.

  Nem lehetett éppenséggel paradicsominak mondani az életünket, de három gyerekem járt egyetemre, pénzküldeményekkel segítettem Moses papát, ráadásul gondját viseltem Gideónnak, Mollynak és Dannynek. Az anyagi lehetőségeim határán voltam, és Dannynek még egy-két évig igencsak iparkodnia kellett, amíg megszerzi a gyógyszerészi képesítést. De azért kijöttünk. Senki sem éhezett.

  Ez így ment egy évig. Danny állapota egyenletesen javult, és úgy húzott, mint az igásló. Gideón… Gideónban forrtak az indulatok, megbukott az iskolában, és kénytelen volt végigkínlódni a nyári iskolát. Nem fért az ember fejébe, hogy az a fiú éppen angolból bukjon meg. Nem is volt különösebb oka, csak éppen fütyült az egészre.

  Aztán Leah levelet írt Washingtonból. Mindig rettegve néztünk arra a borítékra. Azt írta, hogy eljön Gideónért, elviszi Washingtonba, hogy ott éljen vele meg a cipőeladójával.

 

*

 

  – Lázár! Lázár! – sikoltotta Simone.

  Lerohantam a pincébe, ahol Gideón rendezte be a „dolgozószobáját”. A fiú hason feküdt a padlón, eszméletlenül, a kezében egy üres gyógyszeres üveg. Jaj, istenem, istenem, istenem! Fenobarbitál… hatvanöt milligrammos tabletták. Szemlátomást új üveg volt, az üzletből vette el… jaj, istenem… száz tabletta van benne! A mellére hajtottam a fejem. Lélegzett, de egyre szaggatottabban.

  – Rohammentőt hívjál! – kiáltottam. – Mondd meg, hogy hozzanak orvost és gyomormosó felszerelést. A kórházba menet ki kell mosniuk!

  Simone azonnal cselekedett, nem esett pánikba. Priscilla lányom lépett be, ráordítottam:

  – Hozd a hánytatót a gyógyszeres szekrényemből, és tegyél föl kávét! Nyomás!

  Priscilla pillanatok múlva megjelent a hánytatóval, én a hajánál fogva fölemeltem Gideón fejét, Priscilla pedig a száját tartotta nyitva, amíg beletöltöttem a gyógyszert, aztán talpra rángattam:

  – Vödröt! – Tartottuk a fiú fejét, amíg hányt.

  – Hagyjatok meghalni… – motyogta, közben az állán végigcsorgott a nyál és a hányadék.

  – Gyerünk, cimbora, sétáljunk! Gyere csak! Igyál még egy kicsit ebből. Gyerünk, sétálni! Egy-kettő! Hol az a kávé?!

  Már hallatszott a mentőautó szirénázása.

  – Hagyjatok meghalni…! Hagyjatok meghalni!

 

*

 

Az Úr lemosolygott ránk azon a napon. Ha nem abban a pillanatban találunk rá Gideónra, nem marad meg. Mindannyiunkból kitört a sírás, amikor később az orvos közölte, hogy maradandó károsodás nélkül fel fog épülni.

  – Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam – mondta Gideón. – Ne haragudjatok!

  Mélységesen megrendített bennünket az eset, és tudtuk, hogy a fiúnak a védőszárnyaink alatt kell maradnia. De sem Molly, sem Danny nem folyamodhatott azért, hogy nevezzék ki Gideón törvényes gyámjának, mert rossz volt az anyagi helyzetük.

  Dominick némi színfalak mögötti támogatásával az ügy egy jószívű bíró, Paul Sklar elé került. Domnak meg nekem föl kellett tárnunk Paul előtt, hogy a fiút az apja megpróbálta bekényszeríteni az Ifjúkommunista Szövetségbe, Leah pedig elhagyta. Gideónt a bíró maga elé hívatta, hogy megerősítse mindezt.

  A Leah elleni vádak támadhatatlanok voltak. Gideón arcán könnyek csorogtak végig, ahogy megerősítette, hogy Leah számtalanszor távol volt otthonról.

  – És az apád megpróbált arra kényszeríteni, hogy kommunista legyél? – kérdezte a bíró. – Igaz ez?

  Gideón szája összezárult.

  – Ne félj, fiam! Ez köztünk marad. Gideón. nem volt hajlandó megszólalni.

  – Lázár bácsikáddal akarsz maradni, ugye?

  – Igen, uram.

  – Hát akkor?

  – Senki sem vehet rá, hogy beköpjem az apámat – mondta Gideón.

  – Várjál odakint – utasította a bíró. Dómhoz és hozzám fordult, és mi rábólintottunk, hogy igaz. A bíró megcsóválta a fejét, és aláírta a végzést, hogy én legyek Gideón gyámja, de csak az Isten a megmondhatója, hogy mi és mennyire sérült meg a fiúban az alatt a két perc alatt.

 

 

1941. december 7.

 

háború! háború! háború! háború!

japán támadás érte pearl harbort!

fdr hadiállapot kihirdetését kéri a kongresszustól.

az orvtámadás súlyos károkat okozott.

nagy veszteségek. az arizona csatahajó elsüllyedt.

 

Kikapcsoltam a rádiót, de nem tudtam levenni a szememet az újságról. Szörnyű! Szörnyű! Simone-nak kivörösödött a szeme, közben a hátamat veregette, a hajamat simogatta. Szegénykém olyan iszonyatosan megszenvedte a háborút, és máris itt a következő! Hátranyúltam, megfogtam a kezét.

  – Pierre telefonált Bostonból – mondta. – Azt hajtogatja, hogy jelentkezik katonának.

  – Mindjárt fölhívom. Pierre mindig hallgatott az okos szóra – mondtam. – A hadseregnek nem az egyetemistákra van szüksége. Nem most van itt az ideje, hogy Pierre bevonuljon. Nyugodj meg, drágám, be fogja fejezni az egyetemet.

  – Istenem, ez az őrület! Inkább levágom Pierre ujját, mint hogy elengedjem!

  Amikor ilyen állapotban van, nem érdemes beszélni vele. Belekotortam a jégszekrénybe. A fene egye meg! Valami italra volt szükségem.

  – Majd én – mondta Simone.

  Molly jött ki a konyhába, mögötte Danny sántikált. Molly halottsápadt volt.

  – Gideón jelentkezett a tengerészgyalogsághoz! – szakadt ki belőle.

  Az asztalra csaptam.

  – Elment az esze? Hisz csak most töltötte be a tizenhetet!

  – Fönn van a szobájában, csomagol – mondta remegő hangon Molly. – Azt mondja, hogy ha nem írod alá a papírjait, megszökik, és jelentkezik máshol, ahol elhiszik róla, hogy huszonegy éves.

  – Iratokkal kell bizonyítania a korát. És csak tavaly kezdett borotválkozni.

  – Átírta a születési bizonyítványát, és azt mondja, nem ellenőrzik szigorúan az életkort.

  Hűha! Nem lesz könnyű dolgom ezzel a Gideón gyerekkel.

  – Jöjjek? – kérdezte Molly és Danny kórusban.

  – Lássuk, mire megyek vele – mondtam. Fölmentem a szobába, ahol Pierre távollétében lakott, bekopogtam, benyitottam. Gideón az ágyon heverő bőröndbe rakodott.

  – Elmégy valahová?

  – Molly nem mondta?

  – Molly említett valami szamárságot, hogy megpróbálnál jelentkezni a tengerészgyalogsághoz.

  – Már jelentkeztem. ,Ott a hozzájáruló nyilatkozat az asztalon. Ha aláírod, holnap elindulhatok Baltimore-ból. Ha nem, akkor addig megyek városról városra, amíg valamelyik toborzóhelyen föl nem vesznek.

  – Mi ez, ultimátum? Lázár bácsival beszélsz, fiatalember! Nekem nem szoktál ultimátumokat adni!

  Gideón fölsóhajtott, egy kicsit megnyugodott, de a kék szeme rám szegeződött. A tekintete azt mondta: „Ne akarj megállítani!”

  – Lázár bácsi, nagyon szeretlek. Nem akarom, hogy gondod legyen ezzel az egésszel. Jobb, ha szépen, egyszerűen elmegyek.

  – Mi folyik itt? Már nem vagyok a gyámod? Csak valami utcai csavargó?

  – Te jó Isten! Ide hallgass, te meg Simone néni csodálatosak voltatok velem, jobban bántatok velem, mint életemben bárki, Mollyt kivéve. Tudom, hogy ha hozzájárulsz a bevonulásomhoz, az apám meg az anyám elevenen megnyúz. Miért nem hagyod, hogy megkönnyítsem a dolgodat, és egyszerűen elslisszoljak?

  – Nem állíthatom, hogy reszket a lábam a félelemtől, ha Nátán Zadokra és Leah-ra gondolok. Beszélgethetnénk egy kicsit, fiam?

  Most ide-oda villant a tekintete, kerülte az enyémet. Ideges volt, nyughatatlan. El akart indulni, gyerünk, gyerünk! Bezárkózott magába.

  – Az isten szerelmére, húszpercnyi beszélgetést azért megérdemlek – mondtam.

  Gideón fölugrott az ágyra, nekivetette a vállát a támlának, és odabiccentett, mintha azt mondaná, hadd lám, le tudsz-e beszélni!

  – Miért éppen a tengerészgyalogsághoz? – kérdeztem.

  – Furcsa, hogy épp te kérded.

  – Én a flottához jelentkeztem, onnan tettek át a tengerészgyalogsághoz. És én felnőtt férfi voltam. Megvoltak az okaim. Mások, mint a tieid.

  – Mindig vonzott a tengerészgyalogság, miután megszabadultam attól a kommunista maszlagtól. Láttam őket a meccseken, ahogy a kék egyenruhájukban, a karjukon lógó lányokkal kivonultak a stadionból. Elnézegettem a fényképeidet, a bal válladon a csapatkitüntetéssel, a paszománnyal… Igazán nem is tudom, Lázár bácsi.

  – Akkor gondold át, hogy miért!

  – Nem érzem itt jól magam. Nem miattad. Nem is Molly miatt. Megint rosszul tanulok az iskolában. Nem azt az életet élem, amit kellene. Ki kell mennem az életbe, megérteni, mi ez az egész. Lehet, hogy a háború csak jó ürügy rá, nem tudom.

  – Ugyan, többre vagy te képes – mondtam.

  – Matti bácsi hős volt a palesztínai arab zavargások idején. Te hős lettél Belleau Woodnál. Miss Abigail is hős volt.

  – Szóval most magadnak is akarsz egy háborút, erről van szó?

  – Azt akarom, hogy szükség legyen rám! – kiáltotta a fiú. – Tudom, hogy te meg Molly mennyire szerettek, de nektek megvannak a tieitek, akiket szeressetek. Tartozni akarok valahová. Azt akarom, hogy szükség legyen rám. Íróvá kell válnom, és nem tudok másról írni, csak szomorúságról és kétségbeesésről.

  – Hát akkor eredj le a moziba, és másold a börleszkeket.

  – Nem érdekel! – kiáltott föl. – Muszáj elmennem! Meg akarom tölteni a kincstáramat csinos kurvákkal, jó cimborákkal, örülni akarok az életnek! Elegánsan akarok festeni egyenruhában. Kemény akarok lenni, inni, mint Hemingway, olyan bajtársakat akarok magamnak, mint a mexikóiak a Kedves csirkefogókban. Az apámmal és az anyámmal minden csupa gyűlölet. Csak gyűlölet. Mindannyiunknak eljön az ideje, Lázár bácsi. Az enyém most jött el.

  – Ezt jól elmondtad, fiam. – Közelebb húztam a széket az ágyhoz, úgy, hogy egészen közel legyünk egymáshoz.

  – Meg akarom vívni a saját Belleau Wood-i ütközetemet – suttogta. – Férfi akarok lenni, Író akarok lenni. Minden nap, amit a tengerészgyalogságnál töltök, egy újabb fejezet lesz.

  – Tudod te, hány leendő író pihen a földben Franciaországban?

  – Tudod, hány író született a háborúban?

  Fölsóhajtottam, mert nagyon fájt ez az egész. Hiába volt hát minden, amin keresztülmentem. Csak rá kell nézni erre a sóvárgó arcra. Alig várja, hogy rárontson a világra. Most már nem lehet megállítani. Mi is volt az, amit egyik-másik fiú annak idején a karjára tetováltatott… „győzelem vagy halál”, vagy valami hasonló marhaság…

  – Nemigen szoktam Belleau Woodról beszélni – mondtam. – Simone néninek sohasem beszéltem róla. Az írók dicsfénybe öltöztetik ezt a szart, nagy kalandot, szívet tépő romantikát csinálnak belőle. Akkor hát beszéljünk Belleau Woodról, fiam. Igen, fiam, az az igazság, hogy azért álltam be a flottához, hogy megszabaduljak Moses Balabantól, a gyűlölt apámtól. Meg akartam szabadulni attól a bigottságtól, amely az életébe került Saul bátyámnak, Isten nyugosztalja. Meg akartam szabadulni a Balaban család nőtagjaitól… Hát akkor beszéljünk Belleau Woodról…

 

Amikor Amerika 1917-ben hadba lépett, az 5. és a 6. tengerészgyalogos-zászlóaljból összeraktak egy dandárt, aztán sebtében átvitték Franciaországba, hogy ők legyenek a zászlóvivők, az amerikai expedíciós erő élcsapata. Engem megtettek első osztályú segédgyógyszerésznek, mert igen nagy szükség volt a szaktudásomra. Az egységemet, egy haditengerészeti egységet a tengerészgyalogsághoz csatolták mint orvosi különítményt. Így került rám a tengerészgyalogosi egyenruha, és így szereztem a kitüntetésemet.

  1917 közepére a Henderson csapatszállító hajóval már át is keltünk az óceánon, és partra szálltunk St. Nazaire-ben. Tele voltunk gyűlölettel a barbár németek ellen, várva vártuk a francia puncikat, és tudtuk, hogy nekünk kell biztonságos világot teremtenünk a demokráciának… ez volt a nagy jelszó. Mindig be kell etetni az embert valami maszlaggal, úgyhogy mi szilárdan hittük, hogy a németek kisbabákat esznek reggelire. Szóval partra szálltunk, és a franciák virágesővel fogadtak minket, ahogy átmasíroztunk a falvakon.

  Olyan rózsaszín szemüveg volt rajtunk, hogy nem is vettük észre, hogy Európa milliónyi áldozat vérében úszik, a tájakat fölszaggatták, pusztít az éhínség és a járványok, és mindent elönt a sár… mindenütt a sár… a sár már az egyenruha tartozéka volt.

  A nyugati fronton az angolok és a franciák mozdulatlan arcvonalakon néztek farkasszemet a németekkel. Három embertelen éven át egyik sem tudta igazán kimozdítani a másikat a helyéből. Posványos, bűzös lövészárkok vonala állt egymással szemben, örökös füstfelhő, mérges gázok lebegtek fölöttük, szögesdrót vette körül őket, az erdőket, mezőket mély bombatölcsérek és emberi szenny rondította el. A katonák hullámlemezből és homokzsákokból épült föld alatti városokban laktak, sorsukban osztozott milliónyi patkány és milliárdnyi tetű.

  Az ütközetek iszonyatosak voltak. Vegyünk csak egy napot a Somme-nál. Az angoloknak hatvanezres veszteségük volt. Ebből a hatvanezerből húszezren meghaltak… egyetlen nap leforgása alatt! Mire az amerikaiak Európába értek, a halál már mindkét oldalon több mint tízmillió embert learatott és kétszer annyi volt a sebesült.

  A német vezérkar és a parancsnokuk, Ludendorff nem értékelte valami sokra az amerikaiakat. Miután Oroszország különbékét kért, a németek át tudták hozni a hadosztályaikat a keleti frontról, és döntő fölényre tettek szert fegyverzetben meg létszámban is. Az volt a céljuk, hogy először kiüssék az angolokat a háborúból, aztán áttörjenek Párizsig.

  Ahhoz, hogy rést üssenek a francia vonalakon, negyvenkét gyalogoshadosztályt és tízezer löveget vontak össze. Senki emberfia, aki egyszer átélt egy ilyen tüzérségi tüzet, nem tudja elfelejteni. Hát… Ludendorffnak csakugyan sikerült rést ütnie a francia hatodik hadsereg vonalán, a Marne folyónál, egy Château-Thierry nevű városkánál.

  A francia hatodik hadsereget miszlikbe aprították, teljes visszavonulásra késztették. Ezzel megnyílt az út Párizs felé. A német felderítők a látcsöveiken már látták az Eiffel-tornyot.

  Hogy ne kelljen átkelniük a Marne-on, a németek úgy döntöttek, hogy megkerülik a folyót Château-Thierrytől nyugatra, ahol nagy kanyart vett.

  Háromnapos zűrzavar és egymásnak ellentmondó parancsok sorozata után a tengerészgyalogos-hadosztály eljutott a rendeltetési helyére. Az út egy részét járműveken, a másik részét gyalogmenetben tettük meg, és majdnem három napig nem aludtunk. Mintha egész Franciaország az ellenkező irányba menekült volna, az utakat megtöltötték az asszonyok vonta szekerek, az öregek, a jószág. És az a kibaszott sár.

  1918. május 30-án értük el a frontot, és átengedtük magunkon a francia hatodik hadsereget, hadd folytassa a visszavonulást. Gyönyörű tavaszi nap volt. A Marne völgye csodálatos látványt nyújtott. A hullámzó búzamezők úgy ringottak, mintha érzéki asszonyok táncolnának, ahogy csókolgatta őket a szél. Még zöld volt a búza, és a mezőkön ezrével virítottak a vérvörös pipacsok.

  Itt-ott kis nyírfaligetek, sarjerdők, cserjések tarkították a vidéket. Az egyik ilyen facsoport volt Belleau Wood. Egy dombocskán állt, Château-Thierrytől nyugatra. Körülbelül másfél kilométer hosszú és néhány száz méter mély erdőcske volt, mellette öt bájos kis falu. A háború előtt Belleau Wood egy gazdag francia úr privát vadászterülete volt.

  A német offenzíva olyan sebesen haladt előre, hogy lemaradt a tüzérség és a hadtáp, ezért Belleau Woodnál meg kellett állniuk összevonásra.

  Hogy megkerülhessék a Marne folyót, a németeknek egyenesen át kellett vágniuk annak a vékony vonalnak a közepén, amelyet az 5. és a 6. tengerészgyalogos-zászlóalj tartott. Újoncok voltunk, nem estünk át a tűzkeresztségen, de jó kiképzést kaptunk, és még nem csömörlöttünk meg a háborútól, mint a franciák.

  Az egységem az egyik falu, Lucy de Bocage templomának pincéjében rendezett be tábori kórházat, mindössze néhány száz méternyire a frontvonalak mögött.

  Aztán megkezdődött a tüzérségi tűz. Soha életünkben nem éltünk még át ehhez hasonlót, és a csata hátralevő része mintha valami szürrealista színdarab lett volna, amelyet tüllfüggönyön át látunk… ködön… kimerültségen… füstön át… és úgy hallgattuk a hangokat, az ágyúdörgést, mintha távoli visszhangok volnának. Ott voltunk, tettük a dolgunkat, de valahogy mégsem voltunk jelen, ha érted.

  A háború során előbb-utóbb mindegyik hadsereg mesterlövészeit megölték vagy megsebesítették. Most már a nagy tűzerőn volt a hangsúly, főleg a géppuskán. A németek nem voltak tisztában azzal, hogy a tengerészgyalogosok a világ legjobb lövészei. Amikor kirontottak Belleau Woodból, a mieink hatszáz méteres távolságból kezdték leszedegetni őket. Pontos egyes lövésekkel terítettük le őket, amilyen gyorsan csak tölteni és lőni tudtunk. A nyomorult németek azt sem tudták, mi történt velük, csak jöttek, özönlöttek ki az erdőből a búzamezőre. Egész nap jöttek, aztán egész éjszaka is. Mi meg csak irtottuk őket, a puskáink úgy átforrósodtak, hogy alig tudtuk működtetni a závárzatot. A második nap végére még mindig nem tudták elérni a vonalainkat. A harmadik napon aztán ránk zúdítottak mindent, amijük csak volt – úgy öt-hatszáz tüzérségi löveg lehetett. Tömör függönyt húztak géppuskatűzből, és hordákban zúdultak elő. De este ott kellett hagyniuk a búzamezőt, vissza kellett vonulniuk az erdőbe, és százával, de lehet hogy ezrével hagyták a halottaikat a mezőn.

  Abban a pillanatban, amikor a németek megálltak, hogy összeszedjék magukat, az 5. és 6. tengerészgyalogos-zászlóalj átment támadásba. Néztem, ahogy fölemelt fegyverrel, egymást követő sorokban rohamoznak, aztán eltűnnek a domb gerince mögött.

  Az erdőben pedig… az az aprócska terület tele volt német géppuskafészkekkel, lehetett száz vagy még több, beásva a sziklák mögé, elrejtve a dzsungelsűrű bozótban. Az volt a feladatunk, hogy kifüstöljük őket, egyiket a másik után, gránátokkal és szuronnyal.

  Négynapos beosztásban dolgoztam.

  Az első napon autóval visszahordtam a sebesülteket körülbelül tizenöt kilométernyire, a báziskórházba, és gyógyszerekkel, kötszerekkel tértem vissza.

  A második napon a tábori kórházban dolgoztam, ápoltam a sebesülteket, segédkeztem a műtőben.

  A harmadik napon végeztem a harctéri szolgálatot, megkerestem a sebesülteket, elláttam és hordágyon visszavittem őket.

  A negyedik volt a „pihenőnap”. Egyfolytában alhattam négy órát, ellenőriztem a készleteket, megírtam a jelentéseket. Egy, kettő, három, négy, körbe-körbe, szakadatlanul.

  A legrosszabb a tábori kórház volt. Olyan gyorsan özönlöttek be a sebesültek, hogy a felét sem tudtuk idejében ellátni. A sebek gyorsan üszkösödni kezdtek, a karok, lábak nyálkásak lettek, zöldesben-bíborban játszottak, csupasz csontok meredeztek ki belőlük. A gyógymódjaink primitívek voltak. Akinek láza volt, ricinusolajat kapott. A nyílt sebeket jóddal vagy peroxiddal kezeltük. És az üszkösödés bűze… ááá… még mindig érzem. A fertőzésre aszpirint. A mustárgáz okozta sebeket csak vízzel mostuk le. Mindenütt sikolyok, nyögések, haldoklás. Hála Istennek, volt morfiumunk és kodeinünk.

  A műtőkben mindig ujjnyi vastagon állt a földön a vér, és a sebészek meg a magamfajta műtőssegédek naponta tucatszor megcsúsztak, elestek, fürödtek a vérben.

  Abban az időben még sejtelmünk sem volt a vércsoportok meghatározásáról. Ha valakinek vér kellett, valamelyikünk önként jelentkezett, és nemegyszer az a tengerészgyalogos ott helyben meghalt, mert más vércsoportot kapott. Én kétszer adtam vért a csata alatt.

  A támadásunk napról napra folytatódott. Csak méterekben lehetett mérni az előrenyomulásunkat az erdőn át. A legtöbb európai hadseregben öt-hat naponként leváltották a fronton levő katonákat, de nekünk sem tapasztalatunk, sem utánpótlásunk nem volt. A tengerészgyalogosok csak folytatták a harcot, éjjel-nappal, tizenöt napig egyfolytában, amíg megérkezett az amerikai szárazföldi hadsereg egyik egysége, és leváltott minket.

  A katonákat általában tíz-tizenkét kilométernyire hátraküldték a front mögé, hogy kikerüljenek a német tüzérség lőtávolságából. Az első teendő a tetvetlenítés volt. Savban kifőzték a ruhájukat, leborotválták a fejüket, féregirtó fürdőt vettek. Aztán rendszerint húsz-harminc órát aludtak egyfolytában. Aztán végre meleg ételt kaptak, utána pedig megindultak vissza a frontra.

  Mint mondtam, minket két héten át nem váltottak le. És mindössze öt óra múlva már újra a fronton voltunk. Tizennégy napi folyamatos harc után öt rohadt órát pihenhettünk. Egy zöldfülű egység váltott föl minket, és úgy látszott, hogy kicsúszik a kezükből mindaz, amit mi addig elfoglaltunk, úgyhogy… öt óra múlva vissza kellett mennünk Belleau Woodhoz, folytatnunk a harcot.

 

BALTIMORE

 

Amikor befejeztem, nem tudjam megállapítani, hogy Gideón elbűvölten vagy halálra váltan hallgat-e. És akkor olyat tettem, mint addig soha. Mindig magas nyakú trikót viseltem, hogy elrejtsem a sebemet, még akkor is, amikor úszni mentem. Soha senki sem látta, csak Simone és az orvosom. Most levettem az ingemet és a trikómat, megmutattam a fiúnak. Förtelmes forradás volt, tele apró, fekete pöttyökkel.

  – A fekete pöttyök egy német tiszt arcának a részei – mondtam. – Előttem érte találat. Ezt nem lehet eltávolítani.

  Megállt az idő. Csak ültünk, és néztük egymást, fogtuk egymás kezét, mint Simone-nal szoktuk.

  Húsz perc telt el, mire Gideón megszólalt. Egy örökkévalóságnak rémlett. Sikerült lebeszélnem?

  – Te megérted, hogy el kell mennem – mondta. – Igaz, Lázár bácsi?

  – Igen – mondtam. – Mindannyiunknak viselnünk kell a kor terhét, meg kell vívnunk a harcainkat, magunkban és kint a csatamezőn is. A férfiak mindig is így éltek. Ne akarj hős lenni! Tedd a dolgodat, és az is a dolgod, hogy épségben hazagyere.

  Aláfirkantottam az iratot, a hozzájárulást ahhoz, hogy beálljon tengerészgyalogosnak. Lehúztam a régi tengerészgyalogos-gyűrűmet, a kezébe nyomtam.

  – Tedd el! Ez volt a kabalám. Szükséged lesz a szerencsére.